Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TISZTÍTHATÓ-E A TRÁGYADOMB?

Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása / Kolozsvári Állami Magyar Színház (a Vígszínházban)
2015. jún. 1.
Sérülékeny portéka a vendégjátékra utazó előadás. Dürrenmatt Kolozsvárról május 19-én Budapestre, a Vígszínházba látogató öreg hölgyével is történt egy kis baj. Vagy a bajok már odahaza mutatkoztak? TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Az egyik fő baj, hogy Az öreg hölgy… megöregedett. A darab. Nem a problematikája, hanem a formanyelve. Tompa Gábor rendezővel az élen többen próbálták fiatalítani – dramaturg, koreográfus, zenei szerkesztő –, legfeljebb közepes sikerrel. A másik fő baj, hogy az öreg hölgynek e színpadon nincs még öregebb (ellen)párja. Hajdani szerelmének, Illnek a szerepét kevéssel a 2015. januári premier előtt adta vissza – úgymond a túlfeszített munkatempó és művészi nézeteltérések miatt – a kolozsvári színjátszás idén hetvenöt éves nagysága, Boér Ferenc. Magára hagyva ezzel a címszerepben a valóban külföldről, Németországból egykori feledhetetlen sikerei színhelyére hazatérő Stief Magdát, a címszerep megformálóját. Magára hagyva, még akkor is, ha a náluk egy emberöltővel fiatalabb Orbán Attila áldozatkész beállással, majd azóta a figura elmélyítésével sokat tett a drámai relációk kibontása érdekében.
A manapság is sokfelé műsorra tűzött, 1956-ban íródott „tragikus komédia” főalakja, a világ legbefolyásosabb és leggazdagabb asszonya, Claire Zachanassian, lánykori nevén Kläri Wäscher szülővároskájába, a dürrenmatti kommentár szerint valahol Közép-Európában megbújó s totális gazdasági csődtől letarolt Güllenbe látogat vissza negyvenöt év elteltével. (A német Güllen szó kb. trágyadombot, a Wäscher kb. mosót, tisztítót jelent a beszélő nevekkel és neves személyekre való ironikus hivatkozásokkal nem takarékoskodó darabban.) Az idős nő egymilliárdot kínál a tönkrement, eladósodott városnak – immár euróban –, ha cserébe megölik Alfred Illt, aki ifjúkori szerelmüket megcsúfolva, bíróság előtt, hamis tanúk révén tagadta meg közös gyermekük apaságát. A gyermek korán meghalt, az anya prostituálttá lett, míg egy kiügyeskedett érdekházasság horribilis vagyon birtokosává nem tette. S most, évtizedek múltán megveszi magának az igazságot, az igazságszolgáltatást. Kérlelhetetlenül büntet.
Az európai kultúrájára és erkölcsére rátarti gülleni polgárság persze egy emberként utasítja vissza a nemtelen alkut, Ill sem aggodalmaskodik eleinte: biztos benne, hogy „az élet rég túlhaladt ezen az ócska histórián”. De Klara az „Én várok” rövid mondatával zárja le az első felvonást. Koporsót is hozott magával, szállodájában naponta díszítteti új koszorúkkal az üres faládát. Capri szigetén pedig már egy pompás mauzóleum várja: költözzék bele a halott, akinek szánták.
A gülleniek meg hirtelen elkezdenek jobban élni. Jól élni. Egyelőre hitelbe.
Tompa Gábor – Visky András dramaturggal együttgondolkodva, a már nem épp friss Fáy Árpád-fordításból kiindulva – megszabadította a szöveget egyes tirádáitól, modorossá porosodott befejező kórusaitól. De (talán drámatörténeti hommage-ként) meghagyta, meg is toldotta a „mindent kétszer mond, kétszer mond” időnkénti beszédmódját, és – Bodor Johanna koreográfusi újraálmodásában – alkalmazza a múlt század közepi dürrenmatti nóvumot, az erdőként hajlongó, madárként kakukkoló, táncoló (s másutt ugyancsak, nem is hatástalanul feltűnő) biodíszletet. A polgárok kisebb-nagyobb csoportozatait, amint saját városukat és annak környékét testesítik meg, játsszák el.  
Néhány, részben ezzel összefüggő húzás nagyon bejön (Ill szatócsboltját nem látjuk, egy ajtón át repülnek be kintről az eddig nem vásárolt, immár kelendő drága áruk: flakonok, dobozok, finomságok, úgy kell elkapdosni őket), néhány csak untat; rátét. Helmut Stürmer egyszerre kint-bent, kicsinyítő és felnagyító, a játék(osság)nak játékvonatnyi helyet hagyó díszlete kopárabb, mint a rendező által beszélt nyelv. Illetve a kettő – és még számos zenei és egyéb elem – nem mindig találkozik össze. Az például egy másik előadásba kívánkozna, hogy a Polgármester Zachanassian asszonynak öltözve igyekszik rábírni az előbb biztonság-, majd realitásérzéket elvesztő, ám nemsokára ismét és halálra szánt véglegességgel megtaláló Illt az öngyilkosságra (ugyan már tehermentesítse a polgárokat a gyilkos cselekvéstől!). A népítélet előtti népgyűlés állatmaszkos alakoskodása is kirí kontextusából.
Orbán Attila
Orbán Attila
A számos mellékszerepben főleg a kolozsvári társulat középnemzedékének jeles erői (Biró József, Bogdán Zsolt, Kicsid Gizella, Váta Loránd és mások) lépnek fel, jobbára egyszerre karakteres, figurálisan mégis töredékes magánkezdeményezésekkel. Ahogy a szerző sem számolgatta valami figyelmesen a nagy időtáv következményeit, Tompa sem aggastyánnak ábrázolja a legidősebb emlékezőket, Ill mellé fiatal középkorú nejt ad, noha az asszony Klara iskolatársa volt. Összjáték, kapcsolatrend csak a banalitások, konvenciók, előfeltevések szintjén működik közöttük és általuk (a gülleniek úgyis gyilkolni fognak stb.). Ennek fő oka alighanem az, hogy Stief Magda teljes elszigeteltségben vonultatja végig az előadáson Zachanassian asszonyt. Mint maga nyilatkozta, érezhetően kedvetlenül: „rá kellett jönnöm, hogy ez a szerep nem fejlődik sehová” (Dürrenmatt szerzői megjegyzése is „mozdulatlan hősnőt” konstatált). Carmencita Brojboiu a térből nagy, pompázó, extravagáns alakzatokat kérő tarka vagy hófehér Klara-jelmezeinek érdeme, hogy sejteni-látni engedik: a monumentális ruhaköltemények alatt kislányosan parányi – de művégtagokból, protézisekből újragenerált – nőalak rejtőzik. Majdhogynem a negyvenöt év előtti bakfis. A rárakódott divathéjak azonban megfojtották Stief Magdát, színészi létmódjának az egész estére elhúzódó passzivitásából csak a néha gépiesen furcsa, néha a leplezett fájdalmakba vagy hatványozott keménységbe futó hangok, hangsúlyok maradnak emlékezetesek. 
A fotók forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház
A fotók forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház
Orbán Attila a kezdeti bizonytalankodás és szürkeség után fokozatosan betöltötte (egyszerre megroppanva és felegyenesedve) Ill körvonalait (ahogy Dürrenmatt óhajtotta: „a cselekmény folyamán válik hőssé”. Persze nem hőssé, hanem egykori bűne miatt bűnbánatra ma is képtelen, ám városának farkastörvényeit megvetőn átlátó és összetörve inkább a megsemmisülést választó kispolgárrá – akinek a megsemmisülésen kívül nincs is egyéb esélye). Ahogy közeledünk a mai média prédájaként ábrázolt népgyűlés-jelenet álarcos animalitásához (maszkok: Varga-Járó Ilona), Tompa munkájának összképe felvesz olyan, eddig is ígérkező-formálódó vertikális és horizontális szerkezeti-szerkesztési vonásokat, amelyeknek végén a kollektív hóhérmunkát az embergyűrű mélyén elvégző gülleniek szétrebbenésével-eltűntével Ill holttestének vízszintese egyszerű gyalult asztalon fekszik, totális mínuszjelként. (Mi más ölte volna meg őt, mint váratlan szívroham – a nagy örömtől, hogy Zachanassian asszony pazar alapítványt tett Güllen javára.) 
Ekkor (a legjobbkor) Tompa előadása eléri célját: nem egy bűnös sorsa teljesedik be, elévült elévülhetetlen bűne következményeként, hanem az arctalan, gyáva, hazug, „modern” közösség vizsgázik korrigálhatatlanul elégtelenre, semmisíti meg azt az európai kulturális és erkölcsi hagyományt, amelynek jegyében egykor talán a maga alagsori, kisszerű, sznob módján bár, de létezni igyekezett.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek