A fenti tételt a filmbeli kvázi intrikus, David Nix (Hugh Laurie) is szépen megfogalmazza: az a fő probléma velünk, emberiséggel, hogy nem tekintünk elég optimistán és bizakodóan a jövőbe, hanem mindenféle katasztrófa-forgatókönyvekkel sokkoljuk magunkat és belesüppedünk a jelenkori nihilbe, amit Hollywood még alá is támaszt a posztapokaliptikus filmek áradatával és kultuszával. Pedig hát a lehetőségeink korlátlanok volnának, tessék merni jó nagyot álmodni, cselekedni, mert mindig is a fantaszták vitték előbbre a világot. 

Amíg azonban a filmben eddig a kinyilatkoztatásig eljutunk, és a nagy szemkápráztatás és futurista víziók közepette és ellenére végre megértjük, hogy a Holnapolisz nem szól másról, mint erről az egy tantételről, vagy teljesen elveszítjük a több idősíkon és szálon futó történet fonalát, vagy belefáradunk a látványorgiába, ami egy ponton túl már annyira csúcsra járatódik, hogy önmagát oltja ki. Mivel lényegében a fenti tézis mozgóképbe ágyazása pereg a vásznon (értsd: egy ideig úgy néz ki, hogy a film valamiről szólni fog, lesz cselekménye, de idővel rájövünk, hogy mégsem), az antitézis szintén testet ölt benne, méghozzá Frank (George Clooney) alakjában. Ő az az egykor volt lelkes, álmodozó kissrác, aki valamikor még porszívóból készített vállra szerelhető rakétát (a la Rocketeer), és szájtátva járta be az 1964-es New York-i világkiállítás helyszínét, mára azonban kiábrándultabb és nihilistább lett, mint egy nyolcvanas évekbeli punkzenekar. Frank ellenpontja a lelkes és optimista Casey (Britt Robertson), aki maga volna a David Nix által megfogalmazott két lábon járó üzenet, vagyis a követendő példa, a már emlegetett jobbító szándékú fantaszták egyike.  

És hogy ők ketten hogyan találkoznak? Ebben egy kitűző játszik szerepet, meg egy titokzatos lányka, Athena (Raffey Cassidy). Az előbbi az 1964-es világkiállítás emblémáját ábrázolja, és ha egy arra méltó megérinti, megpillanthatja a jövőt, vagyis Holnapoliszt, amelynek a vidámpark jellege mellett van egy erősen retro futurista vonulata is, magyarán úgy néz ki, mintha a The Jetstonsból koppintották volna. (Bár a Rocketeer-párhuzam, meg a számos sci-fi filmes áthallás után, valószínűbb, hogy ez inkább hommage). Athenáról meg csak annyit, hogy a fiatal George Clooney (Thomas Robinson) tőle kapja a maga kitűzőjét, és ő hőseink kalauza a holnapoliszi kiruccanások alkalmával. 

Mindez több idősíkon zajlik egyszerre. George Clooney-t például látjuk a film legelején, majd egy jó órára köddé válik, amíg azt nézzük, hogy kisfiúként hogyan ismerkedik Holnapolisszal, amely hely meg ahányszor csak feltűnik a vásznon, a múltban is jövő időben van jelen (tiszta Csillagok között). Valakik üldözik is hőseinket (robotok), és kiderül, hogy az Eiffel-toronyban van egy rakéta, ami régóta kilövésre vár. A kérdések mindeközben csak sokasodnak a nézőben, és azokra semmilyen válasszal nem szolgál a film: miért is tiltották ki Holnapoliszból a fiatal George Clooney-t; pontosan kik és miért üldözik hőseinket; most akkor mi történt a várossal? Az is lehet, hogy nem is város, hanem metafora? (ha már egy tézist fejteget a film). És a legégetőbb mind között: most akkor tényleg azt néztük két órán keresztül, hogy a globális felmelegedés, az esőerdők pusztulása, a halálos járványok és a túlnépesedés ellen csak úgy vehetjük fel a harcot, ha bizakodunk, álmodozunk és optimisták vagyunk?   

Az emlegetett dramaturgiai hiányosságokat a látvány sem igazán írja felül. Tény, hogy akad pár jelenet, amely említésre méltó (épp a már hivatkozott Eiffel-tornyos), de az üvegpaloták, a futuro középiskolások, a pöpec járművek közel sem annyira lélegzet elállítóak, mint amennyire lerí róluk, hogy annak szánták azokat.

Egyszóval: a Holnapolisz egy kétórásra nyújtott pozitív üzenet, amely valamiféle látványos és eseménydús családi sci-finek álcázza magát, de egy ponton túl érdektelenségbe fullad, mert nem igazán szól semmiről, pontosabban: a cselekmény csupán alibiként szolgál a fentebb kifejtett tantételhez.