Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÖSSZEVARRT KISLÁNY

Vörös István: Švejk gyóntatója
2008. jún. 28.
„Én olyan ember vagyok, akinek a képzelete erősebb, mint a többieké. Ők csak a dolgok felszínét látják” – kezdi A szentlélek fényképalbumából című novella beszélője, aki – bízvást mondhatjuk – a szerző nevében is szól. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

E kötet erényei és hibái ugyanis a korábbi, klasszikus szövegek mélyét látó, összekapcsoló, variáló fantázia szüleményei.

Az első ciklus (Butasági mesterképző) tíz novellája olykor hunyorít egymásra, de legfeljebb tónusukban s néha technikájukban függnek össze: erősen eltérő változatok a kisepikára. A második nagyobb egység (K. u. K.) előbb három Szindbád-variánst szervez egységbe, majd Peren kívül címmel A per parafrázisát nyújtja, végül A magázás művészete tizenhat plusz huszonegy fejezetében egy látomásba írja a Kafka- és Hašek-, a Samsa- és Švejk-élmény meghökkentő asszociációjú indíttatásait. A könyv valamennyi szegletét belakja a lebilincselő történetesség, mindenünnen kibuggyan az intertextusokkal, átjátszatásokkal virgoncan élő kommentár, az olvasó nem panaszkodhat, hogy ki lenne zárva a folyamatos megszólítottságból, a narrátorral való diskurzusból. A históriák sokszínű tematikus világa egyként kötődhet Prágához és Bakonymérőhöz, Budapesthez és Linzhez, régi falusi kastélyhoz (kettőhöz is egyszerre) és mai brüsszeli uniós ülésteremhez. A -dy végződésű személynév kezdete lehet Krú- és lehet Mán-, sőt még A- is. Mozart (a saját névjegyével) és Rossini (egy bifsztek fedőneve alatt) ugyanúgy szaporázhatja a történetek centruma irányába (hogy ne találjon oda, mert a középpont nem számukra és nem bárki más számára van fenntartva, hanem csupán a maga centrumságának). A leírt és le nem írt nevekkel, a romantikáig visszanyúló és a posztmodern küszöbéig göngyölődő névsorral napestig bíbelődhetnénk: jellemezné, ám kevéssé karakterizálná a kötetet e lajstrom.

vorosistvanVörös István prózájának tere most (munkásságában nem előzmények nélkül) a felsüllyedt Európa, ideje pedig az a konglomerátum, mely az 1918 előtti Osztrák–Magyar Monarchiát, az 1956 utáni Magyarországot és a jelen kontinentális valóságát az árulkodó, eltérő külsőségek közepette is homogén, megállt-megmerevedett tempusban mutatja. Annak ellenére, hogy – Vörös ezúttal ironikus bizalommal viseltetik a nagy közhelyek iránt – „az idő rohan”. A textusok mozgó-álló dinamikája az abszurd, a groteszk, a fantasztikum közegéből táplálkozik. Franz Kafkától, a mű legfőbb védőszentjétől elsősorban az átváltozás-motívum szállt örökségül a regényes novellákra (nem a különlegesség, hanem a hétköznapiság tartalmait sűrítve, kissé a pilinszkys „december hője, nyarak jégverése” keserű természetességével is), Jaroslav Hašektől a(z) (f)eltűnés-motívum (tudnivaló: a derék katonának sokszor bottal ütheti a nyomát, aki utol akarná érni, máskor meg a legváratlanabb pillanatokban üti bele az orrát mindenbe).

A csapongó formálás szívesen próbálgatja a motívumkapcsolás teherbírását, ízlelgeti a mondatmixelések zamatait. A szilárd szöveghéj alatti kavargó mozgolódásokat Vörös nem mindig uralja, üres vagy végletes keverésekbe is belemegy, vagy talán beleviszi a mondatlendület, a stílusdiktátum. Sok az üres ötlet, főként a Gregor Samsa-ügyben. Nemegyszer úgy járnak a novellák, mint az egyikben a pikkelyes lábbal, csőrszerű, kemény kis szájjal született, mégis gyönyörű leányka. A család újszülött szégyenét disznóval etetik fel, mint valami óriási patkányt. Ám a mesei nagyapa megveszi, titokban levágja az állatot: „A gyerek darabjait, kezeket, lábakat, épségben meg is találta a hasában, összevarrta őket, a kis testet megfürdette az egyik új tóban, és a lányka megéledt, bár már nem volt olyan csodálatos külseje, mint korábban. Nagyapám együtt nevelte őt fel egy szem fiával. Két védence később össze is házasodott. Ők lettek a szüleim”. Feltör az egyik uralkodó szólam, az animalitásé (vö.: „Sok van, mi csodálatos, de az állatnál nincs semmi csodálatosabb”) – viszont az emlékező szereplő arról biztosít: „Én a harmadik gyerekük vagyok, de azért ne higgyék, hogy a lábam pikkelyes. Anyámnak sem az”. Megtörtént az átváltozás, eltűnt a feltűnő bélyeg.

Vörös István játékos-komolyan olvasandó könyvében Kafka és Hašek unokájaként varrogatja saját szellemi patchworkké a becses maradékokat, foltokat, foszlányokat, miközben persze sokkal több saját anyagból dolgozik, mint amennyi hozottból. A poétikai találékonyság és bölcseleti koncepció néha mindössze férc. Viszont az egész szövegtakaró nagy felületre borul, és súlya van. Isten adta súlya. Isten a Švejk gyóntatója kötetcímben is hallat magáról. Kiderül (A teremtés újraindítása), „Isten szereti, ha mélységes csöndjén erőszakot vesznek. Merészkedjünk ennek a csöndnek a mélységeibe”. Az atya-, fiú- és szentlélek-képzettársítások boltozata alatt haladva az olvasónak nincs kétsége: Vörös István merészkedik.

V.ö.: Thimár Attila: A göndviselés történetdarabkái

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek