„A mester én vagyok”. Füst Milán és felesége, Helfer Erzsébet műgyűjteménye / Petőfi Irodalmi Múzeum
2015.07.01.

Látszólag képzőművészeti kollekció, de lényegében mégsem az Füst Milán és feleségének közszemlére tett gyűjteménye, inkább valamiféle képes napló arról, kikkel barátkozott, s milyen témák és ideák iránt érzett vonzódást a legszomorúbb magyar író. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Keresve sem lehetne találni két ember között nagyobb ellentétet, mint Füst Milán és Nagy Balogh János, az utóbbi pár képe mégis ott lóg a többi között, s amikor az ember ideér a kiállításban, kissé meg is lepődik. 

Nagy Péter
Nagy Péter
Mert az rendjén van, hogy Rippl-Rónaival, meg a Nyolcak tagjaival jó a kapcsolat, az is, hogy Berény Róberttel barátságban voltak, Bernáth Aurél is beleillik a képbe, Gulácsy a lelkialkatbéli sajátosságai miatt a legtermészetesebben, Mednyánszkyja meg egyszerűen „mindenkinek” kell, hogy legyen. Ez utóbbiak nem túl relevánsak (talán hivalkodó keretük is teszi), de érdekesek a mester „szokásos” tájképeivel összevetve (eleve szokatlanul kis méretüknél fogva), és ez a minősítés jellemző a bemutatott anyag teljességére is, talán Weiner Leo arcképe ugrik ki a sorból (kevesen tudhattuk eddig, hogy ez a kép Füst Miláné volt), és az ugyancsak Berény festette, hasonlóan modern felfogású Füst Milán-portré, amely a tárlatnak a fogadó képe lett.

Általában azért megyünk gyűjteményeket megnézni, mert néhány, addig ismeretlen gyöngyszem felbukkanását várjuk, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Füst Milán Fordítói Alapítvány együttműködésével létrejött kiállításában azonban hamar rájövünk, hogy itt most nem erről lesz szó. Persze, a gyűjtemény kifejezés praktikus és funkcionális, ám Füst Milán kedves-kedvelt műtárgyainak összessége nem úgy gyűjtemény, ahogyan újabban értelmezzük a tudatosan épített-fejlesztett kollekciókat, ezek a műtárgyak egyszerűen egy élet kísérői, lenyomatai, dokumentumai és kellékei.

Hogy miképp válogatott? Leginkább úgy, ahogyan a barátait megválogatta, amit a rajzok-rajzocskák tükröznek a legjobban. S most nem is a komolyabbakra gondolok, például a szép Berényekre, hanem azokra a - föltehetően az együtt töltött estéken készült - laza skiccekre, amelyeken az író alakja és/vagy felesége látható (némelyiken karikatúraszerűen) feltehetően kedélyes ajándékokként egy elmés beszélgetést, netán ízes vacsorát ily módon is megköszönvén.

Nagy Balogh János azonban sosem volt Füst Milán vendége, egy apró enteriőrje és egy önarcképe mégis az író birtokába került. Pedig csak futólag ismerték egymást, összesen kétszer találkoztak személyesen, s egyik alkalom sem tartott pár percnél tovább. Viszont az író felismerhette a festőben (de inkább a műveiben, hiszen azokat ismerte meg hamarabb) a rokon szenvedőt: „ilyet csak az festhet, aki vívódások és vajúdások nehéz szenvedésein már régen túl van” - írta róla előbb, majd, amikor több képet is látott tőle, megtalálta bennük kedvenc civil témáit, a „könnyűszívű szomorúságot”, s a halállal való barátságot.  

Japán metszetek
Japán metszetek
Ekkor még Füst Milán is szerény körülmények között élt, bár Nádas Péter szerint lehetséges, hogy nem olyan végzetes mélységben, mint amennyire naplójában feketére festi. Mindemellett – függetlenül attól, hogy házassága révén (1923) kiegyensúlyozott polgári jólétbe került – soha, egyetlen pillanatra sem hagyta el rigorózus pesszimizmusa és legendás hipochondriája. 

Hogy ez miért érdekes most, amikor a képeiről szólunk? Mert „A mester én vagyok” című kiállítás második részében, a külföldi műtárgyak között feltűnően sok „katonás”, vagy úgy is mondhatjuk, férfierőről tanúskodó alkotás sorakozik, például Nagy Péter cár ágyúcsőhöz támaszkodó, kivont kardos portréja, Cornaro Katalin férfiasan robusztus monumentuma, az igaz, hogy fogyatékos, de mégis csak trónon ülő II. Károly spanyol király protokolláris szabályossággal beállított figurája, aztán egy nagyméretű csatakép, és majdnem húsz metszet különböző magyar várakról, némelyek épp ostrom alatt, mások békeidőben. 

Mellettük persze ott vannak a több száz éves vallásos témájú vásznak és grafikai lapok is (Füst Milán áttért a katolikus vallásra), és egy nyolc darabos, elbűvölő, főleg kabuki színészeket ábrázoló színes japán metszetsorozat. Utóbbi kivételével a külhoni kollekció jórészt névtelen, s még csak nem is másodvonalbeli, de inkább hátrább lévő, tisztelet az egy-két, inkább csak egyedi, provinciális bájossága okán figyelemre számító kivételnek.

Fotók: Petőfi Irodalmi Múzeum
Fotók: Petőfi Irodalmi Múzeum
De nem is az a fontos, hogy ezek a képek mennyire közelítik meg az író két nagy kedvencének, Tintorettónak és Brueghelnek a nívóját (semennyire), hanem, hogy Füst Milánnak mi tetszett, és/vagy miről vélte fontosnak, hogy körülötte, a falakon ott legyenek.

Füst Milánról sokat, és ugyanakkor keveset lehet tudni, mivel egyetlen önéletrajza, és az 1944-ig vezetett naplója maradt csupán az utókorra, ugyanis az író még idejében úgy intézte, hogy hívei és követői ne életének privát mozzanataiban, de kizárólag a műveiben mélyedjenek el. Ezért érdekes nagyon ez a bemutató, ahol látszatra a képzőművészeté lenne a főszerep, de nem így van, hiszen a tárlat fokozódó intellektuális izgalma épp abból az amatőr lélekbúvárkodásból szövődik, miképp a mester rejtett énjét próbáljuk megfejteni. S tán a kiállítás rendezője, Kovács Ida is hasonlóan gondolhatta, mert a teremsor végére érve érteni véljük a tárlat címének kedvesen ironikus zöngéit. 

A kiállítás 2015. szeptemberéig tekinthető meg. 
Szerző: Ibos Éva