Filmipari érdekek, politikai játszmák, előzmények és személyes ízlés keveréke határozzák meg a nagy fesztiválok díjait, amelyek viszont alaposan befolyásolni tudják a díjazottak (vagy a megdicsőülésből kimaradók) további karrierjét. A nagy tét miatt félrevezető hivatalos díjak helyett tehát a Revizor kiadja saját Arany Pálmáját, amely semmilyen értelemben nem totó, nem próbálja a zsűri vélt preferenciáit és a körülményeket tekintetbe véve megtippelni a vasárnap esti döntéseket. Ezért a lista megállapításánál nem vettük tekintetbe az előzményeket (vagyis előfordul, hogy valaki ugyanazt a díjat kapja meg, mint amit előző filmjével, amelynek amúgy kicsi az esélye), nem figyeltünk a geopolitikai egyensúlyokra, és amennyire lehet a személyes ízlést is háttérbe szorítottuk az elemző szemlélet javára. Egyetlen szabály, amelyet tiszteletben tartottunk, hogy Cannes-ban egy film semmi esetben nem kaphat több díjat. 

Corneliu Porumboiu: Comoara (A kincs)

Kert végében elásott kincs legendája ragadja magával a főszereplőket, akik történelmi, földrajzi és anekdotikus tényekből szőnek maguknak tündérmesét. Kedves, emberi, finoman ironikus és rendkívül okos film, amely főleg Porumboiu állandó témájáról, a valóság megismerhetőségéről és ábrázolhatóságáról beszél. A valós kiindulóponttal rendelkező, és egy be nem fejezett dokun alapuló A kincs sokkal fontosabb díjat is kaphatott volna, ha versenybe válogatták volna.

Gérard Dépardieu – Valley of Love (A szerelem völgye)

A rég elvált Gérard-nak és Isabelle-nek (Isabelle Huppert) közös fiuk öngyilkossága előtt levelet hagy hátra, amelyben arra kéri őket, hogy egy pontosan meghatározott időpontban együtt várják az ő pillanatnyi visszatértét a Halál völgyében. Guillaume Nicloux igazi színészfilmet forgatott, amelyben a két legenda jelenléte teszi élővé a sivatagot, néhány felejthetetlen pillanatot teremtve. Igazából mindkettőjük megkaphatta volna a díjat, de az a természetes és kegyetlen önfeltárulkozás, ahogy a valamikori férfi ideál Dépardieu formátlanra hízott, izzadtságtól csöpögő, nehezen szuszogó testét kiteszi a vászonra, valamint saját fiának halála, ami itt valahol megidéződik, felé billentette a mérleget.

Emily Blunt – Sicario

A kanadai Denis Villeneuve fojtott feszültségű, az amerikai-mexikói határon zajló drogháború közegébe helyezett akciómozit rendezett, amelynek különlegessége, hogy a megszokottnál sokkal lassabban és hosszabban épülnek fel a helyzetek, valójában sokkal inkább a felvezetésen, mint magán a robbanáson van a hangsúly. Az FBI ügynökként CIA akcióba keveredő Emily Blunt törékenység és keménység keverékéből összeálló karaktere azért magával ragadó, mert egyszerre képes egy macsó világba vetett nő érvényesülésre, teljes értékű elfogadásra való törekvését, és az ezzel párhuzamos elveszettséget megjeleníteni. 

Jia Zhang-Ke: Mountains May Depart (Hegyeket mozgat)

„Go West” – a Pet Shop Boys számmal kezdődik és ér véget a kínai mester opusza, amely klasszikus hármas tagolásban három korszakot (1999, 2014, 2025) három képarányban mesél el. A látszólag intim szerelmi háromszög történet valójában a két szemben álló gazdasági-társadalmi berendezkedés, a kommunizmus és a kapitalizmus fejlődésének allegóriájaként értelmezhető. Eme komplex, kifinomult értelmezési lehetőségeket hordozó struktúra miatt jár neki a forgatókönyv-díj, annak ellenére, hogy A bűn érintésénél kevésbé erős a rendezés és a karakterek jelenléte.

Paolo Sorrentino: Youth (Ifjúság)

Az olasz mester a kortárs film egyik legnagyobb formaművésze, olyan mértékben és módon tud mozgóképben gondolkodva alkotni, mint talán senki. A svájci luxusszanatóriumban nyaraló öregek mérsékelten érdekes elmélkedéseit és szenvelgéseit lenyűgöző vizualitással jeleníti meg, amelyben ötvözni tudja az alpesi természetet a pazar építészettel és designnal, valamint a színészek öniróniával teli játékával. A szemet gyönyörködtető, időnként önálló grafikai felületként pózoló képi világ, a pontosan kidolgozott hanghatások, a magukkal ragadó zenék és a hihetetlenül intelligens vágások a film során többször varázslatos, hátborzongató pillanatokat teremtenek.

Nemes Jeles László: Saul fia

A holokauszt ábrázolhatatlanságának dilemmáját a videójáték-esztétika megidézésével oldja fel Nemes Jeles, aki ezáltal egyszerre utalja a fikció és a zsigerileg átélhető borzalom világába a történetet. A Saul fia az Antigoné-mítosz parafrázisaként annak árnyoldalaira világít rá, miközben egy a haláltábort valamilyen kaotikus rendben működő, gyomorforgatóan zakatoló gyárként mutatja be. A filmet önmagában rejlő erényei mellett az is kiemeli a versenyprogramból, hogy egy fiatal rendező friss szemmel mert hozzányúlni egy fontos, kényes és sokszor feldolgozott témához.

HOU Hsiao-Hsien: The Assasin (A gyilkos)

A kilencedik századi kínai császárság és csatlós határprovinciái közötti konfliktusok világába vezet a film, amelyben egy fiatal női harcost unokatestvére megölésére küldenek, ám ő a parancs puszta végrehajtása helyett önálló akcióba kezd. A filmet egyrészt a költészetté nemesülő vizualitás teszi felejthetetlenné, amelynek lassú kameramozgásai összhangban vannak a wuxia különleges újraértelmezésével: a hosszú felvezetések között alig néhány másodperc alatt lezajló, villanásnyi csaták vannak. Ráadásul az egész szituáció, figyelembe véve, hogy tajvani rendezővel van dolgunk, egyértelműen napjaink Kínájára, és a környezetében a függőség/függetlenség különböző fokozataiban leledző provinciáira (Tajvan, Hongkong, Sanghaj, stb.) utal.

Todd Haynes: Carol

Az ötvenes évek tabukkal és előítéletekkel teli világának, valamint a kor filmes eszközeinek megidézése révén Haynes ritkán tapasztalhatóan varázslatos moziélményt szerez. Azért kapja az Arany Pálmát a Carol, mert igazságtalan lett volna bárkit kiemelni a stábból. A film mágikus hatásához egyszerre járul hozzá a lenyűgöző kameramozgás és Ed Lachman operatőri munkája, a szédületes látványtervezés, Cate Blanchett és Rooney Mara színészi játékon túlmutató kémiája a vásznon, és természetesen a mindezt páratlan összhangban működtető rendezés. Bár talán nem a fesztivál leginnovatívabb alkotása, de az ilyen élményekért érdemes még moziba járni. Kritikánk itt.