Mad Max – A harag útja
2015.05.20.

George Miller, aki már az akciófilmek megszületése előtt is tökös akciófilmeket forgatott, elkészítette a műfaj új etalonját. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Mad Max az a film, amit az is ismer, aki nem látta. A főhőst, a világégés után V8-assal és bőrjakóban furikázó Maxet, aki nihilbe zuhan a családja meggyilkolása után. A benzingőztől tébolyult motorosbandákat, akik úgy néznek ki, mintha egy neoavantgárd punkbanda kötözős swinger partyra indult volna motorostalálkozó helyett. A végtelen ausztráliai sivatagot, benne az aszott-kopott sztrádával, és azzal a kaotikusra hajszolt autós-, motoros- és teherkocsi-gyilkolással. Vagy Tina Turnert mint Csencsváros nagyasszonyát, és a Dörgődómot, amiben a Schwarzeneggerre gyúrt, de gyengeelméjű Nyüster dobálja a falhoz a sokat pofázókat.

A képek, az akciók emlékezetesek, de az eredeti trilógiának mai szemmel inkább a helyi értéke az erős. Az első például kifejezetten unalmas darab, mely túl közeli kapcsolatot ápol a hatvanas évekbeli amerikai motorosfilmekkel. Sok szolgálatot nem tett a filmvilágnak (a Halálos iramban- és a Fűrész-szériát is biztosan inspirálta, arról nem is beszélve, hogy sztárt csinált Mel Gibsonból), viszont George Miller már ekkor bizonyította, hogy a technológia- és büdzséhiányt is stílussá tudja formálni: az elbliccelt ütközéseket frappáns elvágásokkal, a sebességkorlátot humoros gyorsításokkal oldotta fel. A második film már jóval pofásabbra sikerült, olyannyira, hogy a legtöbb embernek Az országúti harcos jelenti A Mad Maxet: ez teremtett divatot a poszt-apokaliptikus zsánerből, és veszélyes kaszkadőrmutatványokkal teli autóshajszáival megújította, beindította az akciófilm műfaját. Ezután Az igazság csarnokán innen és túl-t már afféle zabigyerekként kezelték, pedig a nyitány izgalmas, a korábbinál alaposabb világépítése okán a legjobb Mad Max-film lehetett volna – de az akció hiánya, valamint a közepén megtört történet miatt sajnos kipottyant a rajongói pikszisből.

Hiába kötelező tehát filmes körökben csípőből tüzelni mindenre, ami remake, a Mad Maxre azért ráfért a ráncfelvarrás. A rendező, George Miller pedig úgy szabta újra a megzuhant exrendőr és a pokolra jutott világ arculatát, mintha az elmúlt harminc évet nem is beszélő malacokról meg táncoló pingvinekről szóló családi filmek forgatásával töltötte volna. Bravúrja, hogy beteljesíti az akciófilm eddig lehetetlennek tűnt célkitűzését, és izgalmassá tesz egy gyakorlatilag megszakítatlan, kétórás autósüldözést. Először is azzal, hogy a menekülést – metaforikusabban: a keresést – a történet alapelemévé teszi.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A harag útjának világa már nem a káoszé; a fosztogató bandák helyét átvették a Csencsvároshoz hasonló települések. Ezek egyikének tetején trónol Halhatatlan Joe (az első film főgonosza, Hugh Keays-Byrne), ez a puffadt testű, lélegeztetőgéppel és koponyás maszkkal életben tartott szörny, aki tenyészállatnak használja a nőket, a fiaikból pedig fanatizált haderőt nevel. Jobbkeze, a (más)félkezű Furiosa (a kopaszra borotvált Charlize Theron) azonban fellázad, és kicsempészi a városból a hadúr háremként tartott nőit – az ő üldözésükről szól lényegében A harag útja.

Szól persze másról is, mert ahogy az első Mad Max-filmek a hidegháború meg a ’73-as olajválság talajáról festették fel a világégést, úgy Miller most is visszatükrözteti világunkat a vászonról. Elsősorban az elnyomást – nőkét, szegényekét, a környezetét –, meg az őrületet, a háború és a terrorizmus agyat átmosó demenciáját. Az is a rendező ízlését dicséri, hogy az önkényben reményt, a háborúban humort talál. Reményt a nőket és szolgákat felszabadító hősben, a partvonalra – anyósülésbe – szoruló Max helyét átvevő Furiosában, aki a franchise-tól szokatlan humánumot hoz ebbe az „ember embernek, őrült őrültnek a farkasa” világba. A másik emlékezetes karakter Nuxé (a mindig is alulértékelt Nicholas Hoult), aki mindent megtesz, hogy öngyilkos merénylőként felrobbantsa a Furiosa és Max vezette harci kocsit, mert úgy hiszi, akkor eljut a Valhallába. Próbálkozásai azonban rendre félresikerülnek – gyerekes igyekezetéből és folytonos pechjéből szinte árad a fanatizmus abszurditása.

A másik bravúr abban rejlik, hogy ezeket a végtelekig elrajzolt karaktereket (a Mad Max mindig is filmre írt képregény volt) hús-vér alakoknak mutatja Miller. Egy ilyen elvakult kiskatona lelki világát is megérteti nettó öt másodpercben, mikor az rámutat két barátjára, Larryre és Barryre – két dudorodó daganatra a vállán, rajtuk filccel rajzolt smiley –, hogy vagy ők viszik el, vagy a járvány. A főhősnek mondott, de alulhasznált Max belső világát is jobban érzékeltetik. Őrültebb, mint korábban, képzetek gyötrik (máskor meg segítik), de ez inkább csak trendi húzás: ma a kifacsart lelkű világmentő a divatos figura, Tom Hardy pedig különben is az érző szívű vadállatok specialistája.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu

De A harag útjában nem is annyira a karakter-, mint inkább a világépítés az érdekes. Hogy minden percére jut valami eredeti és kreatív ötlet a hadifiúk sajátos szlengjétől (az olaj-, dízel- és autómán világban a króm a király szinonimája) egészen a lángot lövellő, a háború soundtrackjét szolgáltató vak gitárosig, akit bungee jumping kötéllel lógatnak rá az egyik harckocsira. Vagy gondolhatunk a szájába ezüstfog helyett golyót illesztő, majd azt pisztolyába töltő hadvezérre, az autókat a motorba köpött dízellel gyorsító katonákra, de akár a dolgok elnevezéseire is, melyek pontosan olyanok, mintha a mai tömegkultúrába bolondult világunkra tört volna rá az apokalipszis – hiszen még a vizet is aqua colának hívják.

Az új Mad Max film tömve van ilyen apró finomságokkal, amiktől valóságosnak hat ez az egész túlpörgetett és extravagáns univerzum. És igazinak hat attól is, hogy csak ott használják a digitális technikát, ahol muszáj. Az egymásba fúródó autók, a levetődő emberek, a felrobbanó motorok, de még a lángot lövellő gitár is – mind-mind élő emberekkel, legyártott kocsikkal és valódi lángot lövellő gitárokkal felvett jelenetek. A CGI minimálisra szorítása is hozzájárulhat ahhoz, hogy míg az új Bosszúállók inkább lefárasztotta, a Mad Max felspanolja, és szinte szétpattintja energiájával a nézőt.

És az sem árt, hogy ebben a pusztulásban rejlik valami szépség, valami delejes dekadencia. Ott lappang az a természet szilajságában – a mérföldes homokviharban –, és a kékbe takarózó éjszakában. Ott van az emberi kreativitásban, ami díszes járműveket, barokkos fegyvereket hoz létre még akkor is, mikor elfogyott hozzá minden alapanyaga. És a lebilincselően komplex, bár néha magát ismétlő akciókoreográfiában, mely új szintre emeli az akciófilmes multitaskingot, a több szálon futtatott, és abból kiszámíthatatlan káoszt teremtő hajszákat. De van valami megmosolyogtató szépség ennek az egésznek az alapvető paradoxonjában is: hogy az emberek végeláthatatlan autósüldözéseket szerveznek egy olyan világban, amelyben elfogyott az olaj. Miller keresve sem találhatna ennél jobb metaforát az ember őrületére.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás