Olli Mustonen és a Nemzeti Filharmonikusok
2015.05.19.

Aki így zongorázik, ilyen lendülettel, ilyen színesen, virtuózan és pontosan, az legény a gáton! Ismét Budapesten járt Olli Mustonen. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

2006-ban hallottam először zeneakadémiai szólóestjén, melyet rendkívül koncepciózusan Bach és Sosztakovics prelúdiumaiból és fúgáiból állított össze. Olli Mustonen (1967) már akkor sem volt ismeretlen Magyarországon: korábban is fellépett A zongora ünnepe keleten elnevezésű, Hauser Adrienne és Kocsis Zoltán nevéhez fűződő, tiszadobi fesztiválon (és a szólóestet követően is hallottuk, például Stravinsky-művek előadójaként). A finn zongoraművészt a játékáról szóló szuperlatívuszok formájában megelőzte a híre, egy nemzetközi kaliberű nagyságé – ehhez képest a szólóesten nyújtott teljesítményét egyetlen szóval kifejezve elborzasztónak találtam: felesleges túlzások sokaságával megterhelt, önkényes és modoros zongorázás, egy zenei személyiségzavar lehangoló dokumentuma. Semmit sem szeretek annyira a kritikusi munkában (a zenehallgatás élményén kívül), mint azt, amikor időnként kénytelen vagyok szembefordulni saját korábbi véleményemmel, és valamiről vagy valakiről egészen mást írni, mint amit korábban megfogalmaztam. Most erre nyílik alkalmam.

Olli Mustonen
Olli Mustonen

Mustonen ezúttal Kocsis Zoltán meghívásának eleget téve, a Nemzeti Filharmonikusok vendégeként lépett fel, Prokofjev 3. zongoraversenyének (C-dúr, op. 26 – 1921) szólistájaként. Előadása hangszeresen feddhetetlennek bizonyult (a kilenc évvel ezelőtti koncerten ez sem volt így: az akkori teljesítményt sok pontatlanság, elnagyoltság szeplőzte): egzakt billentés, szikrázó technika, pergő tizenhatod-menetek, imponáló teherbíró képesség. Aki így zongorázik, ilyen lendülettel, ilyen színesen, virtuózan és pontosan, az legény a gáton! Élvezhettük a Prokofjev-mű minden illatát és zamatát, Mustonen jóvoltából felfigyelhettünk a nyitótétel sok franciás pasztelltónusára és könnyedségére, a mű középpontjába helyezett Tema con variazioni neoklasszikus eleganciájára és tartására, no meg a finálé ellenállhatatlan sodrára, erejére, szenvedélyére és szuggesztivitására. Jelen volt e finálé mustoneni értelmezésében Prokofjev védjegyszerű szarkazmusa is. És mindenekfelett: a tökéletes szövegtudást és a fölényes hangszeres kontrollt megkoronázva, a művel való teljes azonosulás, a karakterek maradéktalan átélése tette hitelessé a produkciót, amely most mentes volt mindenfajta modorosságtól. (Vizuálisan nem: Mustonen feleslegesen mesterkélt mozdulatait ezúttal is illúzióromboló volt nézni – de hát a zenében csak az érvényes, ami megszólal; az ember, ha nem tetszik, amit lát, legfeljebb becsukja a szemét.) Ráadásként Bartók Gyermekeknek sorozatának I. füzetéből a 16. darabot játszotta a finn zongoraművész (Régi magyar dallam), megszakítás nélkül háromszor egymás után, a harmadik alkalommal az utolsó négy ütemet is megismételve.

Kocsis Zoltán a koncert elején Rossini Olasz nő Algírban (1813) című operájának bevezető zenéjét vezényelte, a keze alatt felkészülten játszó NFZ segítségével megmutatva, hogy egy Rossini-nyitánynak az életöröm, a humor és a hangzás fokozatos rétegezése nyomán megszülető, jellegzetes Rossini-crescendo (tehát a nem dinamikai fokozás útján történő hangerősítés) mellett a tartás és a szabatosság is fontos erénye lehet. Telt vonóshangzás, elegáns oboa- és fuvolaszóló tette vonzóvá a tolmácsolást.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

A műsor második részében Rahmanyinov két Etűd-tabló sorozatából (op. 33 – 1911; op. 39 – 1916) hallottunk egy csokorra valót, Kocsis hangszerelésében. A karmester saját bevallása szerint akkor kapott kedvet arra, hogy meghangszereljen néhányat az orosz zeneszerző eredetileg zongorára komponált tételei közül, amikor 2003-ban bemutatta a magyar közönségnek Ottorino Respighi Etűd-tabló-hangszereléseinek sorozatát, melyeket Serge Koussevitzky rendelt meg az olasz komponistától 1929-ben, a Bostoni Szimfonikusok számára. Kocsis természetesen más etűdöket választott, mint hajdan Respighi, és közelítésmódja is deklaráltan eltért elődjéétől: Respighivel ellentétben olyan hangszeres hangzást és színvilágot kívánt megteremteni, mely magát Rahmanyinovot jellemzi zenekari partitúráiban. A végeredmény egy élvezetes és változatos sorozat lett, melyben kamarazeneien áttört részletek éppúgy szerepet kapnak, mint az a jellegzetesen Rahmanyinovos, széles ívű dalolás, melyhez telt vonóskar dukál, vagy olyan Csajkovszkijtól örökölt gesztusok, melyeket a rézfúvók telt kórusa visz sikerre.

Befejezésül Stravinsky Tűzmadár (1910) című balettjének 1945-ös szvitváltozata hangzott fel. Mint az igazán jó Tűzmadár-tolmácsolások mindig, a Kocsisé is felhívta a figyelmet arra, mennyi franciás szín rejlik ebben a hagyományosan oroszosnak tartott (és témavilága alapján valóban oroszos) partitúrában, mennyi kamarazenei részlet és érzékenyen kidolgozott szóló teszi tagolttá és áttörté a nagyzenekari hangzást. Hitelesen tárta elénk az értelmezés a stiláris komplexitásnak azt a fajtáját is, amelyet magamban, házi használatra, „három stílus találkozása” élményként szoktam emlegetni: arról a jelenségről van szó, miszerint a balett zenéjében keverednek, váltják egymást, bújócskáznak a búcsúzó orosz romantikától örökölt, a francia impresszionistáktól tanult és a modernizmust meghirdető vonások. Egy igazi Tűzmadár-tolmácsolás nem marad adósunk a műnek ezzel az egyedien villódzó keverék mivoltával, melyet Kocsis Zoltán és a keze alatt magas színvonalon játszó Nemzeti Filharmonikusok előadása is híven mutatott fel.

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája,  Időpont:  2015. május 14.