A káprázatbeliekhez, tematikusan és tropologikusan, Sirokai Mátyás előző kötetének folytatása. A beat tanúinak könyvének 2013-as megjelenését követő lelkes recepció egyik legfőbb kérdése az volt, hogy tulajdonképpen miféle költészet is ez, hogyan helyezhető el a poétikai tradícióban vagy a kortárs szcénában. Sirokai látomásos költészetét, illetve annak eszköztárával létrehozott fantasztikus irodalmát e szövegvilág hermetikussága, az enigmatikus magánmitológia-teremtés, a Juhász Ferenc-i léptékű, az ásványi létformáktól a csillagközi ködökig feszülő perspektíva, a nagyszabású képekből építkező víziók vagy a biblikus-profetikus hangütés valóban megkülönböztetik kortársai zömétől. Természetesen bizonyos tematikus csomópontok, mint például a létformák közötti fúzió vagy a posztapokaliptikus határvidékek, ma már talán kevésbé meglepőek – sok szempontból kényelmesen felfekszik ez a költészet az utóbbi években itthon is nagy népszerűségnek örvendő, dinamikusan és nem mellesleg hihetetlenül tudatos PR-ral működtetett poszt- vagy transzhumán divatra.

Sirokai szövegei tehát többek puszta pszichedelikus flesseknél – noha azért nem tekinthetünk el a szövegekben feltűnő, tudatunk határát kitágító „zöld álmok” és „zöld rakéták” bizonyos jelentésárnyalataitól –, a víziók során számos olyan motívum, gondolat, kép vagy fiktív létező tűnik fel, majd tér vissza, mely egy koherens mögöttes világot sejtet, melynek törvényeit, logikáját vagy eseményeit persze lehetetlen rekonstruálni – és jól is van ez így, e magára záruló szövegvilágot felrobbantanák a magyarázatok. Az olvasás során a költői víziók erőteljes képisége ragadja meg az olvasót, és követeli meg tőle az önfeladást, az önfeledett belebocsátkozást a mindegyre táguló és gazdagodó szövegtérbe. Éppen ez törik meg a kötetekben meglehetősen konzisztens versépítkezéstől eltérő szövegekkel (IV.2.), valamint ezen elveszejtő mondatokat a kinyilatkoztatásokat tartalmazó bölcseleti merengésekért odahagyó versekkel („Minden döntés emlékezés és / vágyódás az ártatlanságra, amikor még nem / voltak döntések, csak örvények voltak.” II.1.). De szerencsénkre nem ezek uralják a kötetet.

A folytonos transzgressziónak az előző kötetben bejárt lüktető, északi világáról rugaszkodik el A káprázatbeliekhez, hogy megírja az Első Föld eredetmítoszát, és hogy belemerüljön a kozmikus (és az ezzel időnként egybemosódó belső) terekbe, mindeközben motívumokat (elszakadás, rakéta, természet-egység, szarvasagancs) és SF elemeket (pl. a mások álmaiba való belépés) írva tovább. Sirokai egy interjúban a világűr költészeti megragadásának kihívásáról, a konceptuális eszköztár elégtelenségéről számolt be, azaz a reprezentáció, az érzéki megjelenítés lehetetlenségéről, ami persze a fenséges tradíciójának az egyik középponti kérdése. A kozmikus térből „ránk zuhogó látványok” nyelvünk meg nem felelésével szembesítenek: „Űrhajónk a nyelv, melyből kitekintve a ha- / tártalan, örvénylő káosszal nézünk szembe,” és mely hajóban megrekedve az „el- / hagyott világ fogalmaiba kapaszkodunk, ami / megszűnt otthonunknak lenni.” (III.4.) A nyelv maga válik tehát otthontalanná az új, kozmikus otthonban, mely viszont a nyelv kiterjesztésének szükségességét kényszeríti ránk (III.2.).

A baj persze az, hogy a nyelv, „mintázatokat” teremtve, emberszabásúvá teszi a kozmikus közeget is, „égi harmóniát” látva benne (III.2.). A világűr azonban az ember iránti „áttörhetetlen közönyével” önmagának tökéletesen elégséges, akárcsak az előző kötet természete. Ember nélküli tájakon járunk itt is, azonban mégis, még ezt az otthontalan közeget is, ahogyan a természetet is, átjárja valami otthonosság. A természethez ebben a kötetben is tér és időbeli kapcsok fűzik az embert, hasonlóság alkotta láncolat vagy „törzsfejlődési emlékezet” (IV.1.); az ember, bár kibillent középponti helye, otthon van az őt magához ölelő természetben, legkisebb zsigereiig. A szövegekben világűr és természet rokonítása metaforikus szinten is zajlik, „az űr lombjairól” (III.9.), a „vadaktól népes égboltról” (III.9.) vagy „gömbszirmonként kibontakozó növényi sötétségről” (V.5.), helyenként az „eleven, gomolygó éjszaka játékos nyúlványairól” (IV.8.) olvasunk; míg az égitestek  sebződő „gömblények” (V.6.), másutt az idegrendszer csomópontjai (I.4.). A bolygó- és csillagközi űr alakuló, pusztító és teremtő, „önmagát tékozló erő”, ugyanakkor szinte érzékeny test („idegrendszer”), mely „csillapító, hűs érintéssel válaszol” a szenvedőknek (V.4.), sőt, mintha a halottakat is magába fogadná.

Az utolsó ciklusban nem véletlenül kerül egymás mellé világűr és transzcendencia. A kérdésre, hogy megférhet-e egymással e kettő, hogy szembeállítható-e valami a szentenciával, miszerint „Csak az űr jelenléte / állandó, csak az üresség változatlan” (V.6.), nem ad egyértelmű választ a szöveg, kockázatos is lenne ilyet keresni e szövegekben. A kötetet mindenesetre a következő sorok zárják: „Ha a minket körülvevő terek való- / ban anélkül nyelnek el bennünket, hogy új / formában adnának tovább egy másik fennsík kicsinyeinek, akkor expedíciónk kezdettől / fogva rossz irányba tartott, és hiába is keres- / nénk a sötétségben azt, aki előbb szeretett / minket, mint mi egymást.” (V.9.) Jóleső ez a felfüggesztettségben hagyás és kétely a profetikus magabiztosság után, a világűrbe bocsátkozó utazó megrendülése a mérhetetlennel szemben.