Bosszúállók: Ultron kora
2015.05.06.

A film, amit a fél világ látni fog. Folytatásnak jó, önmagában átlagos, de úgy nem nézi senki sem. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Volt egy sci-fi a kilencvenes évek közepén, a Johnny Mnemonic: Keanu Reeves alakított benne adatfutárt, a fejébe másolt infókat csempészte főállásban. Nem volt jó egy sci-fi, a filmesek a cyberpunk atyjának, William Gibsonnak az alapanyagát is el tudták szúrni. De ha már szúrás, az máig rémlik, ahogy pendrive-ot dugnak (vagy kábelt vezetnek?) Keanu fejébe, és csak töltik-töltik rá a gigabájtokat, mert ő vállalta, hogy jó pénzért túlterheljék az elmevinyóját.

Na, Ultron korát nézni épp ilyen érzés. A garantált szuperhős-élményért – pár önironikus egysoros plusz gondosan pixelezett városporlasztás – vállalni kell, hogy túltöltsék az agyunkat. Hogy mindenből túl sokat kapjunk, hogy az akció mindig egy törtmásodperccel előttünk járjon, hogy egy poént másodjára, harmadjára, negyedjére is elsüssenek.

Az amerikai tömegfilm valahol a Gyűrűk ura- és a Hobbit-trilógia között, észrevétlenül új korszakba lépett: az érzékszerveket már nem megcsiklandozni és ingerelni, hanem elzsibbasztani akarják. A hatást könnyű lemérni az új Bosszúállókon: a röhögés helyére mászó félmosoly, a felspannolt izgalom helyett fellépő kellemes közöny teljesen természetes reakció, és még csak óriás popcornmenüt sem kell felszippantani hozzá. Hollywoodi trendeket – túlhajszolt és nehezen követhető akciózást, bombasztikus CGI-t – csak részben lehet okolni érte; másrészt, és ez különösen fájó, Joss Whedonra mutogathatunk, aki az első és a második Bosszúállókat is egyedül írta és rendezte.

Whedon, ez a született geek és posztmodern fenegyerek az első all-star szuperhősgálával a maga műfajában etalont teremtett. Hiába keltette jó hírét a képregényfilmeknek már a Vasember is a maga stand-up rutinjával, Whedon volt az, aki egy grandiózus filmben tudta felmutatni a comicsok kedvelhető komolytalanságát. Aki olyan frappáns dialógusokat tudott írni, hogy az összeterelt szuperhősök a legvadabb zúzda között is beköpjenek egy-egy poént, megfricskázzák egymás mítoszát és sűrűn kikacsintsanak a közönségre.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Mikor a Bosszúállókban Vasember, Amerika Kapitány és Thor elkezdte egymást gyepálni, akkor nem csak a kötelezőt szállították a rajongóknak, akiknek az ilyen egymásnak feszülések kb. olyan örömet jelentenek, mintha harminc évvel ezelőtt egy Rambo vs. Terminátor filmet küldtek volna a tékák polcaira, de még olyan viccekre is futotta tőlük, mint a legjobb Thor-oltás a „Shakespeare a parkban” után, az „Anyuka tudja-e vajh, hogy függönyét hordod magadon?” Whedon akkor még finoman rétegzett poénokat írt: jelezte, hogy a Thor-film olyan volt, mint egy Flash Gordonba oltott királydráma, amit egy ismert Shakespeare-színész rendezett, és azt is, milyen nevetséges már, hogy köpennyel a nyakában kalapácsot lóbál egy meglett férfi, aki úgy néz ki, mintha nem tudná eldönteni, hogy norvég heavy metal énekes legyen, vagy téglatörő testépítő.

A szándék a második körben is megvan: ahogy az elsőnek az anyahajón töltött beszélgetős epizód, úgy a mostani filmnek az unalmas nyitócsata utáni sörözős-lazulós jelenete a legjobb, melyben a Bosszúállók hétköznapi haverokként trécselnek a Stark Toronyban. Mielőtt még a Vasember és Hulk által létrehozott mesterséges intelligencia, Ultron az emberiség elpusztítására törne, a válogatott héroszok egymás macsóságán/csajozási szokásain/rossz humorán élcelődnek. A filmen végigfutó geget – ki tudja felemelni Thor kalapácsát? – is itt dobják be, hogy aztán a későbbiekben már hanyagolják az épkézláb poénokat. Whedon humora sajnos megfakult a második részre, az Ultron kora nagyrészt nélkülözi az emlékezetes egysorosokat. Az unásig ismételt poénok, amelyek azt pedzegetik, hogy a tiszta szívű/szájú Amerika Kapitány nem szereti a káromkodást, de azért belőle is kiszalad néha egy „teremburáját”, már határozottan fárasztóak.

Humor nélkül pedig marad a dráma, azt ugyanis Whedon kontójára írhatjuk, hogy nem akarta lekopírozni teljesen az első részt: pusztán szórakoztató vadulás helyett szorongásaikkal és szupererejük következményeivel kell szembenézniük a hősöknek. Az Ultron szövetségeseként felbukkanó – és a legfiatalabb Olsen testvér, Elizabeth által gót szuperlányként alakított – Skarlát Boszorkány fecskendez a fejükbe rémálmokat. A végeredmény: ha nem is az első Bosszúállókat, de a többi Marvel-filmet másolja Whedon: a Vasember 3-at, az Amerikai Kapitány 2-t. Az igazságosztók kompromittálódnak, az istenek bujkálnak, a playboyok félelmekkel szemeznek, és a csapaton belül is viszály üti fel a fejét, csakúgy, mint a New York-i űrlényinvázió idején.

Ha innen nézzük, az Ultron kora minden ellenkező igyekezete ellenére és Marvel-mércével is önismétlő, az átlagosnál csupán némileg jobb szuperhősfilm, amelyből hiányzik a Bosszúállók önfeledt humora, A tél katonája téttel bíró akciószerkesztése, vagy a Vasember 3 átélhetőbb drámája. Van benne cserébe egy Tony Starkot gúnyoló, kiszámíthatatlanul gyerekes és őrült robot (a Marvel-univerzum legszórakoztatóbb antagonistája), egy ígéretes új karakter (Skarlát Boszorkány), és egy kihagyott ziccer (az X-Menektől licenszelt Higanyszál Az eljövendő múlt napjaiban lazán stílusos látványparádét vázolt két perc alatt, itt csak egy jellegtelen, dühödt ficsúr marad).

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Viszont tagadhatatlan, hogy a Marvel-filmeket másfelől szokás nézni – legalábbis az egyszeri rajongónak. Nem önálló alkotásként, hanem egy monumentális történetfolyam, a Marvel Moziuniverzum részeként. Amelyben a történet dramaturgiájánál vagy a karakterábrázolás mélységeinél fontosabb, hogyan nyúlnak hozzá a szuperhősök mitológiájához. A Marvel-filmek ugyanis akciófilm-szappanoperák, amikben – ha őszinték akarunk lenni – csak két dolog számít: az akciózúzda látványa és a Marvel-mitológia továbbépítése. Ha a humort nem számítjuk, akkor örömöt is ezen a két primer szinten nyújtanak: egyrészt a mozgás, a rombolás, a fantasztikum panorámájában, másrészt az örökké változatlan szereplők múltjának/jövőjének továbbépítésében.

Jó példa az Ultron korában szövődő románc. A Fekete Özvegy és a civilként tudós, szuperhősként zöld szörny Hulk közt bimbózó szerelem alapvetően se nem izgalmas, se nem eredeti: egyrészt a semmiből jön, másrészt kiszámítható, és csak a színészek töltik fel élettel. Nincs meg benne a két eltérő jellem közti feszültség, ami az Amerika Kapitány és az Özvegy közti évődést olyan szórakoztatóvá és meglepővé tette A tél katonájában. De a Marvel-univerzumban nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a románc mennyire konzisztens a hősök múltjával. Nem a szerelem árnyalt ábrázolása a cél, hanem hogy aktivizálják a nézőt, és bevonják a gondolkodásba/találgatásba, amely során felelevenítik az első Bosszúálló-filmet, A tél katonáját, és talán a Hulk-mozikat is, és átgondolják, hogyan illeszkedik a Hulk- és a Fekete Özvegy-portréba ez a románc. Beágyazni az eseményeket az immár 11 filmes történetfolyamba arra nyújt lehetőséget, hogy a néző a moziból kijövet egymáshoz illessze a rengeteg párhuzamosan futó történetszálat, értékelje a korábbi filmekre vagy a még nem adaptált képregényekre tett utalásokat, és tesztelje a történet és a Marvel-mitológia konzisztenciáját.

Teljesen másfajta agymunka ez, mint amit akár egy jó krimi, vagy amit egy mélyebb dráma kínál. Az Ultron kora ezen a téren pedig bőven ad gondolkodnivalót. Nemcsak továbbgörgeti az előző pár filmben megkezdett szálakat, de meg is alapoz a következő Amerika Kapitány-filmnek, a Polgárháborúnak, melyben a Bosszúállók által előidézett pusztítástól (hiszen Ultron a Vasember teremtménye) feldühödött civilek a szuperhősök megrendszabályozását fogják követelni. Az Ultron kora éppen ennek az izgalmas konfliktusnak az előkészítésében nyújthatna maradandót, hiszen komolyabban pedzegetett témája is van neki. Nevezetesen, hogy meddig élhet (vissza) hatalmával a szuperhős, meddig mehet el a béke érdekében a mindenható ember. A válasz persze Marvel-filmhez méltóan konzervatív (ne feledjük: a Marvel a szuperhősfilmek Disneyje, pláne, mióta a Disney effektíve felvásárolta a Marvelt), és sajnos hazug is. A 12-es korhatár megakadályozza Whedont abban, hogy elvigye a témát a logikus végpontig, miszerint a világ védelmezői egyben annak ellenségei is, hiszen nem ábrázolhatja azt az árat (az odaveszett civileket), amit a világmentésért be kell fizetni. Az Ultron kora fináléja ebből a szempontból olyan, mint a legsilányabb Superman-mozik: a romok alatt ragadt legutolsó kiskölyköt is kimentik a felkent igazságosztók.

Ahogy az epilógusban is mondják: „Mindegy, hogy ki győz, és ki veszít: a baj mindig felüti a fejét.” Talán épp ez a baj: hogy tényleg mindegy, ki győz, és ki veszít. Hiszen tét és humor nélkül a rombolás csak rombolás marad.
 
Szerző: Soós Tamás