Goethe: Faust I. és II. / Katona József Színház
2015.05.02.

Persze, hogy vállalás, persze, hogy brutális – de alapvetően mégiscsak egy színházi előadás ez, a Faust, Schilling Árpád rendezésében, a Katonában, két estén. Állít, kérdez és gondolkodtat – és alaposan megdolgoztatja azt a nézőt is, aki mindent bedob, hogy vele menjen. Kaland. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Máté Gábor és Kulka János
Máté Gábor és Kulka János

Elindulhatunk onnan, hogy Schilling Árpád áll pucéron a színpadon, és majdnem végső elkeseredésében ezzel, a pucérsággal próbálna fölrázni, cselekvésre, de legalább nyílt, egyértelmű beszédre ösztökélni bennünket, fáradt-rezignált közönségét. Mai Magyarország-sorozat, sokadik rész. A Lúzer...

De választhatjuk kiindulópontnak azt is, hogy Máté Gábor Faustja, ez a hatvanéves értelmiségi rájön arra, hogy a tudás nemcsak nem minden, hanem egy ponton szükségszerűen eléri a korlátok meg- vagy fölismerését, és hát hatvan körül ez már képes kétségbeesett elhatározásra és cselekvésre indítani az embert: bármi, de valami igazi legyen már. Még.

És lehet startkő – Örkénnyel szólva – ez is: „éljen a kérdőjel, vesszen a pont!”. És ekkor a Faust-Mephistopheles kettősség-egység labirintusában bolyongva, egyetlen, olykor kevéssé koherens énünk jobb és rosszabbik fele közt csapódva, a kételyeket, sőt: az önmagunkban való kételkedést, az önmagunkkal való örökös elégedetlenséget üzemanyagnak használva keressük azt a bizonyos pillanatot, amelyre azt mondhatjuk: „Olyan szép vagy! Kérlek, maradj!

Talán ez mind – és a legkézenfekvőbb „csak” – lehet válasz a „miért”-re. Miért: nekiállni ennek a monumentális kulturális emlékműnek, kezet-fejet bénító, a megkérdőjelezhetetlen zsenialitás mindig visszatetsző parancsát közvetítő opus magnumnak, amely ráadásul furtonfurt saját műveltségi hiátusainkkal, tudatlanságunk széles tárházával szembesít?

Schilling Árpádnak, aki a Katonában megrendezte Goethe Faustját, mindkét részt, kétestés előadásban, van válasza a kérdésre a „csak”-on túl: mert érdekli. Mielőtt részletezném, hogy mi minden érdekli benne, megint kiindulópontot, egyfajta generálisnak mondható választ keresek, persze, a magam számára, fogódzóként: szenvedélyesen, igen, szenvedélyesen izgatja, hogy mit tudunk „lehúzni” Goethéből és a Faustból, hol segíthet kérdéseivel és dilemmáival megfogalmazni a magunk kérdéseit és dilemmáit, hogy válaszkísérletekről már ne is beszéljek. A kihívás, persze, annak is megvan a maga – méghozzá erotikus – izgalma, de úgy hiszem, ez esetben, legalábbis Schilling nézőpontjából másodlagos, hogy ez éppen ez, a Goethe-Faust. Mert ami benne van, folytatnám... – de hát éppen attól a Goethe-Faust ez...

Mészáros Blanka és Máté Gábor
Mészáros Blanka és Máté Gábor

És van Schillingnek diagnózisa is, mégpedig a korosodó értelmiségiről – nem is fog a Faust „visszafiatalodni”, nem ám –, ez pedig valahogy így néz ki: belefáradván és némiképp bele is unván saját tudásába, hibáiba és kudarcaiba, „lesöpri az asztalt”. Vagy föl is borítja.

És a Katona, amely makacsul, olykor – a különféle szakmai, szakmapolitikai, politikai kontextust és vitákat tekintve – bosszantóan úgy csinál, mintha egy normális ország normális életének normális színháza lenne, a színpadon persze hozzászól mindenhez, amihez a színpadon kívül nem. És műsorára tűzi ezt a keveseknek szóló előadást, abban a reményben, hogy nekik tényleg szólni fog, és abban a biztos tudásban, hogy egy demokráciában a kevesek joga is jog, nekik is jár minden, színház is. Fölösleges tehát azon lamentálni, hányszor fog menni a Faust; aki néhány órára ezt a bizonyos „normalitást” akarja magának, ne várjon sokáig.

Az azért nem árt, sőt, ha előtte elolvassa a szöveget. Lehet a Jékely-Kálnoky-fordítást, de jobb lenne a Márton Lászlóét – és a legjobb lett volna, ha a színház ki tudja adni kis könyvecskében, de persze pénz, illetve a hiánya, tudjuk... (Bíró Bence dramaturg szíves közlése: ősszel megjelenik Márton László fordítása.) Slendrián minősítésnek éppen megfelel, ha azt mondjuk, hogy Márton szövege egyszerre költői és hétköznapian mondható; meg is úsznánk a szétszálazást, vagyis azt, hogy mitől érezzük hétköznapinak, és ki beszél akkor, amikor a legköltőibb fordulatot is hétköznapinak érezzük (megmondom: Monori Lili), és átsiklanánk a fölött, hogy ezek a hatások a nyelv sokféleségéből születnek, mi több, az egyes rétegek egymáshoz viszonyított helyzetéből, vagyis a „csúnya” szavak, a brutális-provokatív kiszólások, az emelkedett összegzések, bonmot-szerű sűrítések egymásra vetüléséből. Mert amikor azt halljuk (a Faust1-ben Mephistophelestől), hogy „a végén az vagy, ami vagy”, majd sokkal később (a Faust2 végén, ugyancsak tőle), hogy „öregségedre át vagy baszva”, akkor ezek között egyrészt egy világ feszül, másrészt Mephistopheles az előbbiben Faustnak és Faustról, az utóbbiban önmagának és önmagáról beszél. Tény, hogy Márton igyekszik hozzánk, a mai közönséghez szólni – van elég bajunk az utalásokkal, idézetekkel és hivatkozásokkal amúgyis, legalább a szavak megértésével ne legyen. Nincs, remélem.

Kulka János
Kulka János

Tudjuk – és előbb tudtuk, mint ahogy a szöveget olvastuk –, hogy Goethe hatvan évig írta a Faustot, amely hosszú ugyan, de ennyire mégsem. Ennek a sokáig-írásnak oka a sokáig-élés, mégpedig nemcsak az évszám-életkor tekintetében, hanem a 18. század mindenestül zsúfolt és a 19. század elejének még zsúfoltabb történetét tekintve, a középkor-újkor váltása utáni nagy trauma. Változtak birodalmak, eszmények és stílusok; le- és feltűntek tudományos próbálkozások, kulturális korszakok, és igen: a valláshoz, istenhez, a teremtőhöz való viszony is felpörgött, tán épp az előbbiek hatására nagyobbnak mutatta az embert, és rávette az ezen (is) való töprengésre.

Valaki mesélte, hogy Goethe még ifjan beköttette a Faustot, pontosabban nem azt, hiszen az még nem volt készen, hanem egy üres lapokból álló vaskos kötetet, hogy ott lássa maga előtt majd’ hatvan évig, hogy tudja, mi a dolga. És úgy képzelem – kivált a Faust2-re gondolok most –, hogy számos egyéb, ugyancsak nagyszabású művével foglalatoskodván néha rátévedt a tekintete erre a kötetre, eszébe jutott valami, és írt bele egy-egy részt, nagyjából oda, ahol épp fölcsapta az addig kész szöveget. Ezt a képet sugallja – legalábbis nekem – a második rész, így válik érthetővé a dramaturgiai renyheség. És innen a gazdagság is, a sokféle-sokszínű részlet – és ki-ki döntse el, melyik mennyit nyom a latban.

De előbb az első, a Faust1. Nincs felvonásokra tagolva, mint a második, amely a klasszikus-klasszicista öt felvonást hozza, hanem – a jelenetezés ellenére – egyetlen nagy, sokak szerint inkább költői, mint drámai folyam az egész. Schilling – és Bíró Bence dramaturg, aki azt mondja, dramaturgi „álommeló” a Faust, és eltöprengtem, vajon nem lesz-e leverő ennek a fiatal és tehetséges dramaturgnak, hogy ilyen korán teljesül az álma – kihagyta az Égi prológust (meg az ajánlást és a színpadi előjátékot is), amelyben az Úr alkuszik Mephistophelesszel Faust lelkéért. Akit érdekel, elolvashatja – mutatis mutandis – Madáchnál ezt a részt; megjegyzem, az Úr nem valami korrekt, hiszen biztos benne, hogy „az igaz ember bárhogy is hibázik, / nagyon jól tudja, mely az igaz út”. De Schilling értelmezésében Faustnak nem a Teremtővel vannak gondjai – csak saját magával. A bűn sem teológiai-vallási értelemben kerül elő, hanem az ember önmaga és mások iránti felelősségének viszonylataiban.

Mészáros Blanka és Nagy Ervin
Mészáros Blanka és Nagy Ervin

Vagyis az előadás Faust monológjával kezdődik, de nem is. Hanem azzal, hogy a színpad közepén álló, „égigérő” dossziéhalmaz, maga a fölhalmozott tudás egyszercsak összeomlik; beszédes, mondhatni, direkte didaktikus kép ez, egyszersmind színházi reflexió, amiből sok lesz még, mondhatni folyamatosan reflektál az előadás arra, hogy színházban vagyunk. Azzal is, hogy Máté Gábor Faustja a nézőtér első sorában ülve kezdi a monológját arról, mi mindent csinált már, és mi minden nem ér semmit: közülünk beszél.

Jön a Föld szelleme (itt: Ősanya) – akár egy takarítónő. Monori Lili ebben a jelenetben üti meg a többiekétől mindvégig eltérő színészet intonációját: a színpadi létezést, élést, levést magát. Nem játszik: van. Lentről emelkedik föl, de érkezhetne – mint később fog is – a színpad bal oldalán lévő vécéből: úgy folynak a száján a költőinek mondott szavak, mintha a piaci választékot sorolná; ejtett, amolyan vállvonogatós hangon mondja Máté Faustjának, hogy hát mi a francnak képzeled magad, kisfiam. És épp ettől a dikciótól és játéktól mégis minden szava jelentős. A famulus, Wagner igyekvő kis „tudós-akarok-lenni” buzgómócsing, Keresztes Tamás az ő utánozhatatlan fizikai eszköztárával mondja róla a legtöbbet, a nyársat nyelt, de a tisztelettől és a tekintély elismerésétől mindig kicsit előrehajló tartással.

Igen, és itt van egy történet, amit az is megért, aki sem most, sem régebben nem olvasta a darabot, legföljebb a kacskaringókra bámul értetlenül, a Boszorkánykonyhára, amely Mephistophelesnek otthonos könyezet, és ahol a Boszorkány (megint Monori Lili) megitatja Faustot, aki ettől nem lesz fiatal, mint Goethénél, nem lesz más, csak még mohóbban vágyik arra a bizonyos „igazi” pillanatra. A kanmajom és fiai – nem majmok, hanem embertorzók, embervéglények, óriási fallosszal – az agyontetovált Nagy Ervin, Dankó István és Tasnádi Bence játékában maga a túlpörgetett teátralitás, a szürreális féktelenség. Nemcsak a farokjáték, a többeknek tán ízlését feszegető, a többségnek remélhetőleg evidensen „túlhúzott” tobzódás miatt (amin azt értem, hogy Schilling és a színészek nem innen maradnak, hanem túlfutnak azon a tartományon, amely az ízléssel korrelál; annyira eltúlzott minden szexuális utalás, hogy sem erotika, sem hétköznapi értelemben vett provokáció nincsen benne, színházi cucc az egész), hanem a Faust rezignált, olykor mélabús attitűdjével szemben mutatott felfokozottság miatt is.

Tóth Anita
Tóth Anita

Mire eddig elérünk, már megköttetett a Faust képzeletében megjelenő kutyából megképződött Mephistopheles és Faust üzlete: előbb Mephistopheles szolgálja Faustot evilágon, és reményei szerint Faust ura lesz a másikban, odaát. Mephistopheles előbb bohócruhában, majd azúrkékjével szinte rikító, mégis hagyományos öltönyben pattan-libben elénk, és Kulka János mindvégig megtartja a figura koreografált megjelenését, ennek a legeslegutolsó jelenetben lesz majd komoly súlya.

Faust képzeletét és vágyát a fiatal, ártatlan lány, Margaréta korbácsolja föl – és Schilling rendezésében, Goethe hangsúlyaitól eltérően, ez az egyik nagy kérdés: miért. Máté Gábor játékában szépen, érzékenyen látszik a váltás, mélabúból akarásba húz Faust figurája, és nemcsak a mindenható varázsló Mephistophelesnek, de neki sincs akadály. Rémes pasas, eddig se szerettük valami nagyon ezt az ő egocentrikus formáját, de igyekeztünk megérteni, mi baja magával és a világgal. De ez itt már a bűn útja, a morál fölötti kontroll elvesztéséé. Hazudik, ha kell, hűséget és szerelmet is; öl is, mert kell, a lány bátyját; és ölet, mert azt is kell, a lány anyját, és megkapja azt a bizonyos egyetlen éjszakát, amely aztán sem nem öröm, sem nem kielégülés, se neki, se a lánynak. Akit Mészáros Blanka e.h. játszik, csodás vonzerővel és természetességgel, minden mozdulata és szava pontos és hatásos; akik a nézőtéren elől ülnek, nem látják, hogy bent ül ő is az első részben, amelyben nem szerepel, vagyis látja-tudja, mi történik, mert hát színház, ugye. A közfelfogással – és tán Goethével is – ellentétben Faust számára nincs igazi szerelmi tétje ennek a kapcsolatnak; próbatétel inkább: a Mephistopheles „ördögi” hatalmának próbája, meg hát önmagáé, a korosodó férfié is. De mégis: lírája-drámája egyaránt van annak a jelenetnek, amikor Faust ráveszi Margarétát, hogy adja oda az altatót az anyjának, biztatva, kuncogva, játszva, és annak is, ahogy a két ember levetkőzik: a férfi szenvedélytelen-tüchtigen, a lány játékos-kíváncsian.

A Walpurgis-éj rövidre húzva; van fiú-kórus, amely hol a tisztaság, hol az incselkedés, hol a vita pozíciójában tűnik föl ártatlan avagy gúnyos énekével, a 2. részben ők a szirének kara is, és van női kórus, Heléna kara, amely a tömeg is egyben, a kísértés és a kommentár. Dargay Marcell zenéje pompás, „mutatja” a szöveget és játékos is; ezért aztán a kórusok is játszanak, a par excellence színházi hatás részei, nem csak a hangjukkal, hanem a jelenlétükkel, mozgásukkal is.

Ágh Márton díszlete a Faust2-höz
Ágh Márton díszlete a Faust II-ben

Margaréta börtönbe kerül, újszülött gyermekét és anyját megölte, beleőrül a fájdalomba. (Shakespeare Opheliája jut eszünkbe, bizonnyal.) Faust kiszabadítaná – Máté Gábor picit tompítottan erősködik, sokszínű, mondhatnám, szivárványos alakításának szép pillanata ez, hiszen a lány már nem érdekli igazán. Szavait és igyekezetét tehát nem az iránta érzett szerelem vagy felelősség, hanem a benne magában dúló viharok, köztük némi lelkiismeret-furdalás motiválják. Ahogy az előadás végét is: a határozott „megmenekül”-ben – ami Mephistopheles „elkárhozik”-jára felel, annak mond ellent, sokszor ismételve – már nem a meggyőződés, csak a remény munkál, hogy akkor mégsem lesz bűn a bűn. Ami bűn. És lehet menni tovább.

A Faust1 üres színpadi terével szemben a Faust2 értelmiségi-polgár lakásban játszódik, végtelenül aprólékosan kidolgozott, naturalista térben. Ágh Márton, aki a rendezői értelmezéssel szinkronban választotta ezt a voltaképpen ellenpontozó térképzést, nemcsak régi olcsókönyvtár-könyveket, de még a lepukkant fürdőszoba csempe-híjait, és a konyhaszekrény tetejére a fokhagymafüzért is odarakatta. Eklektika és otthonos hanyatlás ide vagy oda: finom kis tér ez, bár biztosan fájna néhány millióba a kipofozása.

A Faust1-ben egy majdnem lineáris történet „lakott” hangsúlyozottan színházi üres térben. A Faust2-ben éppen fordítva: a színpad valóságot mintáz, a darabból meg szinte minden hiányzik ahhoz, hogy cselekményét követni tudjuk.

Haumann Péter
Haumann Péter

Ennek van a legtöbb köze ahhoz, hogy az első estén kompakt és fölemelő élményben lehet részünk, a második erősen hullámzó, összhatásában zavaros. Ahogy Goethe szövegében – tán a föntebb említett vélelmezett megírási mód következtében – szinte tetszőlegesen dobódnak egymásra a történelmi és kultúrtörténeti példák és utalások, melyek közül nagyon sok érthető módon az őt körülvevő valóságból pattant föl, úgy Schilling rendezésében nagy szürreális fantáziajáték az egész. Jönnek-mennek ebben a bizonyos lakásban a különféle figurák, és hol érdeklődve, hol unatkozva nézzük, mit művelnek. Nem az ő hibájuk, mármint nem a színészeké, akik ebben az egész előadásnyi Klasszikus Walpurgis-éjben ezt a másféle, az abszurd és a szürreális elemeiből kikavart játékmódot nyomják. Feltűnnek és eltűnnek, olykor észre sem vesszük, hogy kerültek oda, és hogy kerültek ki (olykor viszont ez is, az is igen mesterkélt) – de ennek a kompozíciónak, Goethe nagyvonalú és nagyszabású víziójának bizony természetes velejárója, hogy olykor kikapcsol, olykor letapad a figyelem.

Ilyen Homunculus epizódja, amellyel Goethe bizonyára a teremtés, az ember létrejöttének „természetes” formája mellett teszi le a voksát: a fürdőszobában alkotja meg őt Wagner, de testet nem tud neki adni, marad a lombikban. Ehhez képest Tóth Anita játékában nagyon is eleven lény, vitába száll Mephistophelesszel, ébresztgetni próbálja az alvó Faustot, akinek az álmait is kitalálja, aztán az ördögre parancsol: irány a Klasszikus Walpurgis-éj. Erre mondja Mephistopheles (a közönség örömére és derültségére, mert szeretünk belekapaszkodni az áthallásba, kivált, ha ennyire plasztikus), hogy „a végén mindig olyan kreatúra parancsol nekünk, akit készítettünk”.

Bodnár Erika
Bodnár Erika

Faust a Klasszikus Walpurgis-éjen leginkább csak szemlélője Mephistopheles és a szfinx, a griff és a hangya összecsapásának, mert ő már Heléna, a világ legszebb nője után eped. Aztán Thalés, Néreus és Próteus jelenete következik – nagy falat a görög legendáriumból –, amelyben a víz mindenhatóságáról, uralmának, a keletkezésben betöltött szerepének mindenhatóságáról folyik a szó. Ellentéte a tűz – neptunisták és plutonisták vitája ez –, és lehet, bár nem kötelező a társadalmi vetületére asszociálni: lassú, szerves fejlődés, avagy gyors forradalom. Thalés Haumann Péter játékában afféle tóparti bölcselő, pecabottal a kezében varázsolja hétköznapi, fapados filozófiává a hét bölcs egyikének, az első természetfilozófusnak a tételét. És elpusztul, vagyis a tengerbe vettetik Homunculus, a testetlen „ember”, hogy végigjárja az egyedfejlődés klasszikus, törvényszerű útját. Thalés pedig nagyokat húz a pálinkából, és erősen pityókásan tántorog ki a színről: ő is, Haumann is jól végezte dolgát.

Látjuk: Faust szinte mellékszereplő. Mephistopheles kevésbé: számos jelenet középpontjában ő áll. De kettejük kapcsolata töretlen, amennyiben immár „vállvetve” küzdenek: Faust belejött az álmodásba, és hajtja azt a bizonyos pillanatot, Mephistopheles pedig – miközben a klasszikus világgal ismerkedik – Faust lelkét akarja.

Aztán megint jön egy szép, ha tetszik, történeti epizód, hiszen megjelenik Heléna és az ő kórusa, és találkozik Fausttal. Goethe képzeletében Észak találkozik Déllel, a modern a klasszikussal. Máté itt magabiztos férfi, aki játékosan rávezeti Helénát a rímek csodájára, amit az antik világ nem ismert; összeborulásukból megszületik Euphorion (költészeti jelkép, a görög szabadságharc odaadó és tevékeny híve, a romantikus Byron rejlik mögötte), aki szüleivel szembefordulva szárnyalni, vagyis repülni akar, de lezuhan és meghal, és ezzel nemcsak neki, hanem a szerelemnek is vége: Faust ismét egyedül marad. Máté Gábor és a Helénát játszó Bodnár Erika megrendítő jelenete az első rész záróképe: a felfordult lakásban tétova rendrakás címén egy párnán huzakodnak; ez megint áthúzza az előadást a kortársi valóságba – igaz, tán el sem ment onnan.

A második részben üres a lakás, mintha költözés közben lennénk: a lakó, Faust még ott van, fekszik köntösében az ágy hűlt helyén a dobogón, és körötte semmi, csak a konyhában a tűzhelyen az a bizonyos piros lábos, amelyben végig főtt valami. A szenvedély, a nők nem hozták el azt a bizonyos pillanatot – hatalom kell, mondja Faust, és mint két régi jóbarát, a földön ülve fecserésznek Mephistophelesszel. Máté új színnel jön, a huncut és lelkes Fausttal, akinek megszaladt a fantáziája – és Kulka rezervált Mephistophelesének, aki immár kicsit belefáradt Faust fáradhatatlanságába, a szeme se rebben. Kulka János remek Mephistopheles, higgadt, elegáns, ironikus, gúnyos, reflektált, és mindennek az ellentéte is: közönséges, nyomorult, szenvedő, tomboló. Az arány, a ritmus nagyon jó – és ők ketten, mint két hatalmas, erős oszlop, tartják ezt a grandiózus építményt, a Faustot: Máté és Kulka.

Máté Gábor
Máté Gábor

Szóval hatalom, legyél hát császár – így az ördög; ezt az epizódot – megintcsak mutatis mutandis – ismerjük a Peer Gyntből, aki a bolondok közt vívta ki e legmagasabb rangot. (Az eredeti Faustból viszont nem ismerjük: itt a rendező összevonta Faust és a császár szerepét.) Van háború; Haumann minisztere ad helyszíni közvetítést, Székely B. Miklós mint tábornok – korábban öreg paraszt, Khirón, Néreus, mindenütt elmaradhatatlan Borsodijával –, merev arccal hallgatja. Faust és Mephistopheles összemosolyog, megint az ördög intézi el a győzelmet szemvillanás alatt, jöhetnek a fosztogatók, jönnek is, aztán az egyház is benyújtja az igényeit, erre-arra, birtokra, adóra – ki hiszi még, hogy a történelemről beszélnek itt? Faust a vécén ülve mondja, „én, a császár”; aztán a Philemon és Baucis epizód jön, a konyha fölötti álmennyezet tetején kuksol Bodnár Erika és Keresztes Tamás, kell a házuk, ki lesznek telepítve, nem stadion épül, hanem csatorna kell. (Ez a csatorna-ügy, meg a tenger visszaszorítása, amiről ekkor és korábban annyit beszélnek, Hollandia 16.-17. századi küzdelmére utal: a tengertől elhódított szárazföldre; ez a polgári küzdelem, ez az összefogás nyűgözte le a szerzőt alighanem.)

Schilling a Faust2 pikareszkjét olykor revübe, máskor bohóctréfába fordítja, itt például a létra nem fér ki keresztben az ajtón... Pedig halál, pedig tragédia.

Nyomában a Bűn, a Gond, a Nyomor, a Baj – és már emlegetik a Halált is.

Faust a sarokba szorítottságról beszél – nem tudni, megbánta-e az alkut vagy a bűneit, de mindenesetre tévutat emleget. Hogy a tudást felhalmozó értelmiségi, avagy a tudást hátrahagyó értelmiségi tévútját, azt döntse el a néző.

Monori Lili és Máté Gábor. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt
Monori Lili és Máté Gábor. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt

A Gond – megint Monori Lili, megint a kék takarítónő-köpenyében – áll szemben Fausttal, neki mondja hát: „csupa vágy, csupa vágyteljesülés, újabb vágyak, száguldó szédülés az életen át, előbb nagy erőkkel, aztán bölcsebben. Most már pihenő kell.” De feloldozást tőle sem kap, csak élete lesújtó summáját – és a látását is elveszi. De vakon is a csatornáról álmodik, a „felügyelőt” szólítja, az építkezést vizionálja – és ez mind megint nem más, mint annak a bizonyos pillanatnak a reménye, az utolsó pillanatban, de itt már tudatosul benne, hogyan is kellene folyni a világ sorának, s mert tényleg az utolsó pillanat ez, hát ironikus az egész; a „fausti ember” egy romhalmaz csupán, amit e fennkölt szavak gúnyos eltorzítása – és ezzel megkérdőjelezése, visszájára fordítása – fejez ki: „Átjár a felismert adottság, mely a bölcsesség legvégső szava: csak annak jár élet, szabadság, kinek mindennap ki kell vívnia. Dolgos élet vár, veszélytől övezve, gyerekre, felnőttre, öregre. Szeretném látni ezt a képet, szabad földön hemzsegő szabad népet!” Hogy aztán Máté visszatérjen saját, normális intonációjához:  „Akkor mondanám a pillanatnak: Olyan szép vagy! Kérlek, maradj!

Mephistopheles nem kapja meg, ami a szerződés szerint járt volna neki. „Nekem erősen ellenállt: az Időtől nyerte el a halált” – mondja, és még a lélekről is lemarad, mert azt az angyalok kórusa ragadja magával.

Mephistopheles bukása ismét erős teátrális jelenet; az angyalok elcsábításával próbálkozó ördög csúfosan bukik, mert szöknek a kisfiúk Faust lelkével. Itt már a szöveg is erre és a színházra egyszerre van kihegyezve: „ocsmány és abszurd vonzalomra leltem, rettentőn mellétenyereltem”, és jön a tánc, az alsónadrágban lejtett lépéskombinációk, az üres színpadon.

Nehéz, márminthogy súlyos esték voltak. Az első röptető, a második billegő. De el tudom képzelni, hogy van, akinek éppen fordítva: ez ízlés kérdése a színházi formanyelv tekintetében. A Katona József Színház grandiózus vállalkozását szeretném egy normális színházi élet részének tudni, miközben tudom, hogy nem az. Schilling Árpád szenvedélyes kíváncsiságát érteni vélem. Hogy mi közünk lehet nekünk itt és most Goethe Faustjához – azt is. Nagyjából ugyanaz és ugyanannyi, mint az életünkhöz, és ami vele jár. Ha magamra vonatkoztatom, amit magamra lehet: nyugtalanító kérdésekkel távoztam.

Szerző: Csáki Judit
Író:  Johann Wolfgang von Goethe,  Cím:  Faust I. - II.,  Fordító:  Márton László,  Dramaturg:  Bíró Bence,  Díszlet - jelmez:  Ágh Márton,  Zeneszerző:  Dargay Marcell,  Fény:  Pethő József,  Kórusvezető:  Incze Zsóka,  Rendező:  Schilling Árpád,  Szereplők:  Máté Gábor,  Kulka János,  Mészáros Blanka e.h.,  Monori Lili,  Nagy Ervin,  Keresztes Tamás,  Tasnádi Bence,  Dankó István,  Bodnár Erika,  Pelsőczy Réka,  Tóth Anita,  Székely B. Miklós,  Haumann Péter,  Bán János,  Dér Zsolt