Már nyolc éve tudni lehetett: Marjane Satrapit fel fogja szippantani Hollywood. Erre utalt a tehetsége, a látásmódja, a merészsége – na meg Hollywood közismert szívóereje. Satrapi ideális alapanyag az álomgyári darálógéphez: rendezett már kultmozit (Persepolis), jól ért a kívülállás pszichológiájához, és életerős iróniával szemléli a világot. De a legfontosabb: kirívó a vizuális érzéke, ami akkor is jól jön, ha mások történeteit kell bérrendezni.
Például Michael R. Perryét, akinek a nevét tévésorozatok, meg az Újabb parajelenségek című horror stáblistájáról (nem) ismerheti a világ. Az iráni származású Satrapi azért szerencsére nem ment le kutyába: A hangok, melyet Hollywood hosszú éveken keresztül nem mert elkészíteni, nem az a fősodorhoz vasalt mintadarab; élénk rózsaszínjeit sem a komfortcukiság, hanem egy gyógyszereit nem szedő skizofrén őrült víziója mázolja rá a kisvárosi fürdőkádgyárra, ahol dolgozik.
Jerryről mondhatnánk, hogy a nagybetűs amerikai magányt éli, ha nem beszélgetne el olyan jól az állataival: a skót akcentussal gorombáskodó macskájával és a bölcsbaritonon dörmögő kutyájával. Az állatok váll fölött villázó kisördögök és szószátyár angyalok helyett beszélik tele Jerry fejét – jobbára arról, hogy szedje-e a gyógyszerét, vagy megöljön-e valakit szabadidejében. Jerry vívódik, mert nem az a született gyilkos: ő a filmtörténet talán első jószívű sorozatgyilkosa, aki véletlenül öl, és közben is csak jót akar. Áldozatait a könyvelési osztályról szedi, ahonnan az Angliából ideszakadt cégszépére, Fionára (Gemma Arterton) pályázik – eleinte csak romantikusan –, ő pedig a mélynövésű cserfeslánynak, Lisának (Anna Kendrick) tetszik, bár a partvonalról a bumfordi Sheila is kacsintgat.
 Jelenetek a filmből |
Látszólag tehát a hökkentő ötletek, na meg a szokatlan műfajpárosítás – romkom randevúzik itt a sorozatgyilkos-szatírával – viszi el a filmet. Ám A hangok igazán váratlan húzása nem is az, hogy hűtőből kibeszélő hullafejekkel, vagy káromkodó háziállattal sütteti el a poénjait (horrorkomédiákból meg a Tedből ismerős már az ilyesmi), hanem az, hogy érzékenyen nyilatkozik a skizofréniában gyötrődők lelki állapotáról. A fekete humor mögött (melo)dráma lapul, örökölt mentális betegségről és gyerekkori traumáról, de leginkább a magány és a kitaszítottság korróziós erejéről, ami még egy Jerryénél épebb elmét is megbontana.
Satrapi és Perry tehát azt bogozza, milyen lenne a kortárs közegbe ültetett Norman Bates élete. Milyenek az anyakomplexusos őrület hétköznapjai és a gátlásos udvarlási kísérletei. Vagy a mindig csak félig figyelő pszichiáterével lehúzott ülések, és az őt semminek néző főnökkel és munkatársakkal folytatott feszengős párbeszédek. A humorizálások között azonban mégis a most csak stiliszta szerepkörben dolgozó Satrapi festi fel, milyen is valójában Jerry világa. Mikor kivételesen beveszi bogyóit, lakása gondosan díszletezett sorozatgyilkos-hajlékká válik, repedező vakolattal, némán pislogó macskával, menzás dobozokban rothadó testrészekkel. Éles a kontraszt a szándékosan túlszínezett, rikító világgal, amilyennek Jerry őrülten látja a világot – és ez a pusztán felvillantott ellentét mellbevágóbb erővel értekezik arról a kínról és kilátástalanságról, melyet Jerry megtapasztal, mint a pszichiáterrel vagy a kutyával szőtt szócséplések.
A hangok ugyanis tipikusan olyan film, amely sokkal jobban hangzik papíron, mint a vásznon. Leginkább azért, mert a bizarr alapötlet mögül hiányzik a valódi szellemesség. Nem bontakozik ki a Coen fivérekéhez mérhető – ott általában a véletlen sorsszervező erejéről szóló – világkép, s a szereplők sem fejlődnek háromdés karakterekké. Jerrynek a kése, az ábrázata, és a háttértörténete sem a sajátja: a Hitchcock-féle Psychóból van idekopírozva az elejétől a végéig, csak a romantikus szálakat toldották hozzá. Nagymonológban megoldott életekre, moziklisékből fércelt traumákra fut ki a sztori, melyek hallatán a tévéfilmesen suta Psycho IV is pozitív színben tűnik fel.
 A képek forrása: PORT.hu |
Felemás a humor is, amely többségében inkább szürke, mint fekete. Tagadhatatlan, hogy Perry jó érzékkel figurázza ki a kisvárosi unalmat, és a horror eszkalálódása után a morbidabb poénok is dobnak a lassan csorgó történeten, de azért a gegek többségét látva csak egy halvány félmosolyra futja. A macska is öncélúan és nyelvi lelemény nélkül káromkodik (vulgárhumorban kilométerekre van a Family Guy vagy a South Park színvonala), a vázolt világ sematizmusa pedig nem engedi, hogy a karakterekből fakadó humor domináljon.
A mellékszínészek közül Anna Kendrick, valamint Gemma Arterton emeli a színvonalat, aki a lelépésről szövegelő, de trampliságával mégis egy ilyen lepattant kisvárosba passzoló Fionát játssza – párhuzamosan csatornázva annak erotikus csábját és kisszerű sunyiságát. A tengerentúli kritika leghangosabban mégis Ryan Reynoldsnak tapsolt, aki az Élve eltemetve után újfent színészi alakításra ragadtatta magát. Értjük a dolgot, hiszen Hollywoodban afféle katartikus pillanat, mikor valamelyik szépfiújuk tizenévnyi romkomozás után coming outol, és szokatlan szerepekkel bizonygatja, hogy színésznek született. Legutóbb Matthew McConaughey-ból lett így – méltán – Amerika aktuális férfisztárja, és Reynolds is ezzel a megtévesztős stratégiával próbálkozik. Ám A hangok épp miatta nem sikerült jobban: Reynoldsban nem szikrázik, csak pislákol az a feszültség, a bárgyú jóság és a beteges érzéketlenség kettőse, melynek mind a humort, mind a thrilleres sztorit működtetnie kéne.
A hangok célkitűzése – abszurd humorral vázolni egy mentálisan sérült ember benső életét – ugyan süvegelendő, de a film végül alulmarad a saját maga által feltornázott elvárásokkal szemben. Néhol felcsillan benne a lelemény, de végeredményben alig lesz több egy Hollywood fejére nyomott kokinál. Ez pedig kevés attól a rendezőtől, aki eddig a saját képregényeiből adaptált, egyéni hangú meséivel (Persepolis, Szilvás csirke) vonta magára a figyelmet, melyek esendő kisemberekről mondtak melankóliával kevert, de eszes humorral burkolt történeteket. Bár Hollywood szirénénekének nem lehet, és talán nem is érdemes ellenállni, én azért a Persepolis Satrapiját nézném továbbra is.