SZIMBOLIKUS HATÁRÁTLÉPÉSEK

Kicsit megszelídítve, átgyúrva, de szerethetően állította bábszínpadra Muszorgszkij művét a Csodamalom Bábszínház. Örülhetnek a miskolciak a hazai sikernek: az Operafesztiválnak ugyan vége, de ez az előadás továbbra is velük marad. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÍRÁSA.

Az 1874-ben született Egy kiállítás képeivel a zeneszerző elhunyt barátjára, Viktor Hartmannra emlékezett. Az értelmezéshez kulcsot ad, hogy a zeneszerző egyben gyászoló barát is: gesztusa búcsúzás, elszakadás és emlékezés elegye, azaz fájdalmas gyászfolyamat is egyben. Talán ezért is olyan cseppfolyósak benne az életet és halált, az emlékeket és a valóságot, a művészetet és az életet elválasztó határvonalak. Az eredeti műbe Muszorgszkij önmagát is belekomponálta (a visszatérő Promenade, avagy sétatémában), mint a kiállításon sétáló, a képekre érzékenyen rezonáló figurát, Hartmannról pedig tudni kell, hogy olykor szintén belefestette magát egy-egy képébe. Ezek után nem meglepő, hogy Muszorgszkij a Katakombák (az azonos című képen a festő római kori síremlékek között bolyongva tüntette fel saját magát) és a Holtakkal a holtak nyelvén című részekhez azt a megjegyzést fűzte, hogy „Hartmann alkotó szelleme vezette”.

Adva van tehát két jó barát, egyikük halott, a másik gyászolja; ettől függetlenül, képletesen véve, néha azért átsétálnak egymás térfelére: az Egy kiállítás képei szimbolikus határterület, senkiföldje is egyben, nem valamiféle gyászmonológ, sokkal inkább párbeszéd, mely, ha a két barát között már nem is jöhetett létre, a két művész alkotásai között annál inkább. (És ez teljesen független attól, hogy az egyikük kanonizálódott, a másikat pedig ma nem tartják igazán jelentősnek.)

Viktor Hartmann: Párizsi katakombák

De hogy lesz ebből gyerekelőadás? Először is úgy, hogy a Csodamalom Bábszínház előadása távol áll a hagyományos értelemben vett gyerekelőadásoktól, bár nyugodtan ajánlható a legfiatalabbaknak is. Simándi Anna rendezésében az a varázslatos, hogy annak ellenére, hogy néhol átkölti kissé a képeket, a többszörös csavart a művészi megjelenítések szintjei között tisztán megmutatja, ráadásul a szimbolikus határátlépésekhez is van érzéke. Az ő rendezésében a főszereplő figura egy festő (talán éppen Hartmann mása), és nem a zeneszerző: valaki, aki számára talán épp azért olyan elevenek a képek, mert a saját képzeletéből valók. Az előadáson Muszorgszkij zenéje a Berlini Filharmonikusok tolmácsolásában szólal meg, Karajan vezényletével. A rendező társai, a tervező, Horváth Mária, a gyönyörű bábokért felelős Lellei Pál, és a bábosok – Heiszmann Ildikó Szepi, Tari Edit, Juhász Judit, Oláh Tibor, Hajdú Gáspár Zsolt, Tulipán Gábor és Károlyi Szabolcs – egy olyan világot hívnak életre, melyben hihető, hogy a művet ihlető képek valóban elevenek, hozzánk szólnak, nem csupán poros, üres relikviák. (Ez még akkor is így van, ha a Hartmann-képekre nem emlékeztetnek a színpadon szereplő festmények: jóval harsányabbak és leginkább meseillusztrációkat idéznek élénkségükkel.)

Jelenet az előadásból (Forrás: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)

Az előadáson szereplő képek voltaképpen dupla oldalú festmények, melyek eleinte szigorúan sorakoznak egymás mellett, de később egymás elé tolakszanak, megpördülnek a tengelyük körül, lebegnek egymás mellett, szereplőik pedig ki-be járkálnak. Vannak apró finomságok abban, ahogy az egyes képek megelevenednek. A legtöbb figura eredeti, csak rá jellemző módon bújik elő az adott képből, különböző technikák bevonásával. A Gnóm görnyedt bábfigurája például letépi a festmény vásznát, úgy botorkál ki a fényre, az Ódon kastély című kép kettéválik, és táncoló, kecses árnybábok tűnnek fel a keletkező résben. A Csibék tánca a tojáshéjban az egyik legszellemesebb jelenet: a pufók tyúkocska mellől előguruló, pamacsszerű kiscsibék tánca valóban emlékeztet egy balettkar mozgására, (finoman utalva rá, hogy Hartmann eredeti rajza voltaképpen egy balettelőadás színpadi díszletterve volt). Baba-Yaga, a boszorkány, az egyik legexcentrikusabb figura, hatalmas tűzcsóva nyomában bukkan fel tréfás pók- és denevérkíséretével: mellesleg az előadásban az állatok szinte mindig komikusak, kedvesen bumfordi alakjuk ellenpontozza az olykor kissé elsötétülő, tragikus képeket.

A Csodamalom Bábszínház alkotói, bár kissé átköltötték, nem törekedtek arra, hogy feltétlenül „családbarát” verzióvá hígítsák a művet. Biztosan volt anyuka, aki megszeppent, amikor például egy prostituált jelent meg lila bársonyköpenyben feszítő, elegáns „pártfogójával”, és talán a halál mint téma szintén nem várt, ha nem is szokatlan egy bábelőadáson. A lényegi változtatások közül néhány: ahol Muszorgszkij Viktor Hartmannt megsiratja, ott egy gyászoló anya bukkan fel gyermekével, a zárásként felcsendülő Kijevi nagykapu-kép pedig (mely eredetileg az építész-festő városkapu-tervének adózik tisztelettel) romantikus befejezésnek adja át a helyét. A festő beleszeret az egyik festményről kilibbenő gyönyörű lányba, és mivel képtelen belenyugodni, hogy a lány visszalép a képbe, saját alakját is odafesti mellé.

Ráadásul a rendezés igazán kedvez az álmodozóknak: az utolsó jelenetben a festő bábfigurája el is tűnik, kizárólag a festményen szerepel, akár azt is hihetjük, hogy valóban sikerült belépnie a képbe. A viszonyok megfordulnak: a figurák, akik eddig bátran leléptek a festményekről az ismeretlenbe, most magukkal visznek valakit, aki szívesen felcseréli ábrándjait a hétköznapokkal. Bár ez a befejezés kissé önkényes, megható és szerethető, hiszen éppen az élő és élettelen, élet és halál közti átjárhatóságról szól, arról, hogy valaki akár a rilkei Képletesbe is átléphet, hogy kövesse azt, aki fontos neki. Amennyiben pedig a főszereplőt Hartmann alteregójaként gondoljuk el, szintén nem csodálkozunk, hogy a festő végül visszamegy övéi közé.

Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008