Vladimir Ashkenazy és a Philharmonia Orchestra / BTF 2015
2015.04.29.

Az elmúlt évtizedek két igen nagy neve találkozott egymással április 20-án a Müpában, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon: a londoni Philharmonia Zenekaré és Vladimir Ashkenazyé. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsor is súlyos volt, a szónak nem feltétlenül a legjobb értelmében: Csajkovszkij Hegedűversenyét két Sibelius-mű: a Valse triste és a II. (D-dúr) szimfónia ölelte körül.

Vladimir Ashkenazy
Vladimir Ashkenazy

Habár a Valse triste különösebb súlyú darabnak nem is igen mondható; azt a korabeli népszerűséget, amely egy színpadi kísérőzenéből kiemelte és önálló hangversenydarabbá tette, immár nemigen érezzük indokoltnak: mai füllel ítélve inkább kissé érzelgősnek és laposnak neveznénk. Rövidnek azonban rövid volt, egy kis bemelegítés jól jött a zenekarnak is, s mi, a nézőtéren, kellemes izgalommal vártuk a lényeget, a Csajkovszkij-koncertet Julian Rachlin szólójával.

Ez pedig igencsak érdekesen alakult. Mint ez a hangverseny minden pillanatából kiderült, a Philharmonia Zenekar, mint hallatlan rutinnal rendelkező hanglemez-együttes (persze nem kizárólagosan az), ritkán hallható perfekcióval játszik. Egyszerűen nem tudnak hibázni, és nem ismerik a pontatlanságot; összhangzásuk is egységes és lekerekített. Ami pedig Vladimir Ashkenazyt, a dirigenst illeti: az egykori nagy zongorista hiába szerepel rengeteget karmesterként is immár fél évszázada – és működött többek között a Royal Philharmonic Orchestra zeneigazgatójaként is –, szemre ma sem mondanánk vérbeli karmesternek. Bár vannak – egész testre kiterjedő – mozdulatai érzelmi tetőpontok kifejezésére, vezénylése legnagyobbrészt szívélyes és szorgalmas ütemezésnek tetszik inkább, mint bármi másnak. Az egész ember fürge és szívélyes, ahogyan – mintegy bocsánatot kérve a zaklatásért – átkígyózik a vonósok balszárnyán a karmesteri pulpitus irányában, vagy ahogy mintegy átbújik a már a helyén álló szólista válla alatt. Mindez természetesen nem tartozik szorosan a lényeghez, s szívesen mondanánk: amit hallunk, az őt igazolja.

Ám az a helyzet, hogy nem igazolja. Nehéz egészen pontosan megfogalmazni a baj lényegét egy olyan előadásban, amelyben minden a helyén van. Csak éppen – unjuk a Csajkovszkij-hegedűversenyt (pontosabban a zenekari részét), és nem érzékeljük az élő kontaktust a karmester, illetve a zenekar és a szólista között. Hogy egy további metaforával igyekezzem megvilágítani az élményt: az a benyomásunk, hogy Ashkenazy apró köröket vezényel, és a zenekar apró köröket játszik, vagy, más szóval, mindig csak az adott pillanatot látjuk-halljuk. Ez így, persze, túlzás, de az nem túlzás, hogy az egész zene vékonynak hat, valamifajta üresség lengi be, képtelen a hallgatót magával ragadni, akkor is, amikor önmagukban fényes hangon megszólalnak a trombiták, vagy felcsendül egy édesen daloló fuvolaszóló.

Julian Rachlin
Julian Rachlin

Rachlin eközben a maga részéről gyönyörűen eljátssza a hegedűversenyt; ragyogó hegedűs, aki kristályos tökéletességű hangon játszik, ami, ha kell, erőteljes, de sohasem vastag; intonációja – ebben a zenekar is partner persze – makulátlan, és főként érzékeny, szuggesztív és ha kell, kitárulkozó művész, miközben mindent hibátlanul kontrollál. Megvallom: az első pillanatban megijedtem, mert némileg érzelgősnek találtam azt, ahogyan a nyitótétel főtémáját játszotta. Ez az érzésem azonban már a melléktémára eltűnt, és többé nem is tért vissza; a lassú tételt pedig ritkán hallani olyan mértéktartó, komoly líraisággal, ahogyan ő interpretálta. Külön örömet jelentettek rendkívül finom pianói, meg az a deklamáló jelleg, enyhén alkalmazkodó ritmus, amellyel a tétel főgondolatát játszotta. A zárótételben pedig a káprázatos virtuozitás mellett izgalmas hangsúlyokkal is meglepte hallgatóságát. Egészen zavartalanul azonban csak a megrázóan szép ráadásban, Ysaÿe „Ballada” melléknevű 3. szonátájában bontakozott ki előttünk teljes jelentőségében Rachlin előadói súlya.

A hangverseny második részében, a Sibelius-szimfóniában – Ashkenazy a "finn Orfeusz" elkötelezett híveként is ismert – az interpretáció okozta különös kielégítetlenséghez hozzájárult a kompozíció okozta kielégítetlenség is. Sibelius kétségkívül képes volt érdekes hangzások, karakterisztikus témák meglelésére; elég csupán az első tétel különös és szándékoltan primitív hatást keltő terctrilla-alapú témájára gondolnunk. A dolgok azonban valahogy sohasem váltják be azokat a reményeket, amelyeket az első pillanatba keltenek. Úgy is mondhatjuk: ha Haydn jellegzetes stratégiája a tételeknek az utolsó pillanatra való „kihegyezése” volt, akkor ez Sibelius esetében éppen fordítva történik. Jellemző példa erre a második tétel vad látomásának ellaposodása; ebben a műben és ebben az előadásban még a karakterisztikus és kontrasztos visszatérő formát felmutató Scherzo tette a legmeggyőzőbb hatást. A hangversenyt ráadásként azután egy orosz alattvalóként született harmadik zeneszerző, a száz éve született Szkrjabin rövid zenekari poémája, az Álmok zárta. Azért ez más volt, mint a nyitószám.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája,  Időpont:  2015. április 20.