Az előadás címe összefoglalja és előrevetíti a produkcióban előforduló rétegeket és eszközöket – az irodalomórákon edződöttek (azaz szinte mindenki) fellélegezhetnek, tökéletesen működik „a címből induljunk ki” módszer. Az éjszaka csodái máris egy irodalmi utalás (éljenek és jöjjenek a színházat az irodalmi művek színpadra viteleként értelmező nézők), a Weöres Sándor inspirálta előadás egyszerre közel maradt és távol került a kiinduló szövegtől. A színpad közepére kifeszített óriási tüllvászon a Weöres-vers toposzaival és alakjaival népesül be: vannak tűzfalak, háztetők, delejben zizegő láthatatlan mezők, két jó gyerek, kocsma-zene, krinolin és lámpaernyő… Sorolhatnánk még tovább, de az előadás sokkalta izgalmasabb, mint hogy a párhuzamosan megjelenő képeket akkurátusan sorba állítani érdemes lenne.

A produkció Szász Dániel táncával kezdődik, aki fokozatosan vezeti be a nézőt a számtalan kapcsolódási pontot felkínáló, rengeteg utalást tartalmazó, komplex és játékos színpadi nyelvbe. Szász Dániel a tüll mögött helyet foglaló zenekar, elsősorban a dob egyre dinamikusabb és intenzívebb hangjaira, ütemére kezd felsőtestét megmozgató, négykézlábas ugrásokat végrehajtani, miközben a tüllre több színű és több irányból érkező reflektorok rajzolják rá az alakját. Hamar megérkezik egy másik komponens: besétál a színpadra egy vörös hajú lány – lépteit felvételről bejátszott cipőkopogás erősíti. Mezei Ildikó leül a színpaddal szemben elhelyezett technikai apparátushoz (laptop, tablet és más kütyük), és ő is munkához lát: festményeket, rajzokat, alakokat húz elő, dolgoz egymásba és vetít a tüllre. Elkezdődik Weöres, a zene, a grafikák és a táncos közös játéka. 

A Tünet Együttes már több alkalommal is foglalkozott a mozgókép és a test kapcsolatával a színpadon. A különbség és az újdonság az, hogy ez alkalommal Samu Bence csatlakozott a társulathoz, és magával hozta az Animata szoftvert, mellyel a képzőművészek (Mezei Ildikó és Taskovics Éva) képeit és figuráit animálni, mozgatni és deformálni lehet. Ez egyrészt technikai bravúr, másrészt új minőséget ad a kivetített képeknek: élővé, mozgékonnyá és változóvá teszi őket – a képek a rajzolójuk-irányítójuk segítségével a színpadon mozgók egyenrangú partnereiként viselkedhetnek. 

A harmadik szereplő, a táncos lány először a fiú képzeletében és a rajzoló keze segítségével jelenik meg mint integető, ide-oda szálldosó rajzfigura, majd a tüll mögött egy pici fénypontban feltűnik az először grafikaként mozgó, csak az elölnézetét mutató Furulyás Dóra. Az előadás kettejük-hármójuk szürreális, álomvilágban játszódó kalandjait követi végig; számtalan kép, felbukkanó és repülő tárgy, arcok, állatok, növények jelennek meg. Az élénk színek, mozgó, hullámzó, nyúló és rövidülő, repkedő vonalak hol kiegészítik a táncosok mozdulatait, hol háttérbe szorítják őket, máskor az egymással évődő fiú és lány történetének hátteréül szolgálnak. A látvány olykor túldíszített és giccses, máskor hatalmas, színes és kedves gyermekkönyv lapjára hasonlít, megint máskor minimál és óvatos. Teljes a zűrzavar – mégsem jövünk zavarba, inkább kellemesen hátradőlve figyeljük, milyen alakzat és kompozíció bukkan elő.

A táncosok dolga a jó helyezkedés (a tüll mögött vagy előtt). Szirtes Attila előszeretettel alkalmazza a pontszerű, kis felületeket megvilágító fényeket, a két szereplőből gyakorta csak egy oldal, egy testrész, egy-két végtag látszik. Szűcs Edit számtalan különleges (például lámpabúra-sapka, krinolinos ruha) kosztümöt tervezett, melyeket a táncosok sűrűn és gyorsan váltanak. A látomásszerű alakok öltözete és elhelyezkedése együttesen teszi őket furcsává és meseszerűvé: az égbe emelve, lógva, fejjel lefelé, végtagokkal összetekeredve, valószerűtlen pózokba helyezkedve látjuk megvilágítva Szász Dánielt és Furulyás Dórát.

A zenészek szinte végig a színpad egy meg nem világított szegletében dolgoznak, csupán egy rövidebb szakasz erejéig és a tapsrendben láthatjuk őket. Nagy kár, hiszen izgalmas és igazán minőségi zenét szerzett G. Szabó Hunor, a zenészeknek pedig nem okoz gondot a bejátszott hangokkal való kooperálás, vagy a különböző műfajok, mint a jazz, a swing, a jazz-rock vagy a poszt-rock közötti váltás sem. A megidézett poszt-rock koncertek (a nagyvilágból a Tool, itthonról a Pozvakowski juthat eszünkbe például) alkalmával szokás vászonra vetíteni, a produkció – ha ezt a megközelítést választjuk – e műfaj sajátosságait gondolja tovább. Az animáció és az előadó ugyanolyan szereplővé válik, a vetített test és az élő test kapcsolatba lép egymással. Ennek parádés példája az elefánt és a lány tánca: egy Adele-dalt éneklő előadó játszadozik, incselkedik egy vetített és animált elefánt képével, mely először csak óvatosan pacsizik az énekessel, aztán pörög-forog, bukfencezik, ugrál és az égben jár.

Némileg hasonlóval találkozhattunk már máshol is (például Lengyel Katalin táncolt Tóth-Zs. Szabolcs real time készített vonalaival, rajzaival a Dancing Graffitiben), de Samu Bence technikai újítása, a képzőművészeti igényesség és kidolgozottság, illetve a zenészek munkája és az ezekhez jól illesztett mozgásanyag kivételesen összetetté és hatásossá teszi a darabot. A sok irányból érkező alkotócsapat tagjai egymás tudását kiegészítve és továbbgondolva valódi összművészeti alkotást hoztak létre, mely számtalan utalást, referenciát nyújt a legkülönbözőbb művészetekben és technológiákban szocializálódott nézőknek: Weöres, a hullámzó óceán és a sivatag, a város képei mellett Dalí és Magritte festményei is megidéződnek, eszünkbe juthatnak különbféle kisfilmek (például a Nyuszi és Őz), zenei műfajok, artisztikus lemezborítók, táncos klisék, képernyővédő animációk… Számtalan asszociációs úton indulhat el a néző, bármelyik irány érvényes és érdekes lesz.

A bonyolultságot szimpatikus lazasággal kezeli a rendező Szabó Réka, a humoros és ironikus szakaszokban bővelkedő előadást házibuli-tánc zárja, s végig érezhető a játékosságra való hajlam (az utolsó percben egy ninja fut át a színen). Okos, ügyes, aprólékosan kidolgozott előadás, mely rengeteg szállal igyekszik kapcsolódni a körülöttünk lévő világhoz, valósághoz, s közben mégis álomvilágot hoz létre. Azt mondták mellettem a nézőtéten, hogy az utóbbi évek talán legjobb magyar táncprodukciója. Nem mernék vitába szállni ezzel a kijelentéssel.