Elīna Garanča / BTF 2015
2015.04.23.

Ezt írta a The New York Times 2008-ban a Metropolitanben debütáló Elīna Garančáról, aki A sevillai borbély Rosinájaként egyedüliként tudta összeegyeztetni a mai énektechnikát a Rossini-stílus követelményeivel. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Nem volt szerencsém látni a hivatkozott produkciót, a tekintélyes napilap kritikusával azonban látatlanban egyetértek: amit a lett énekesnőtől április 17-én a Tavaszi Fesztiválon – többek között Carmenként – hallottunk, annak alapján az a határozott véleményem, hogy Mozarttól Bergig bármit bármivel össze tud egyeztetni, mégpedig úgy, hogy csak szájtátva bámulunk.

Elīna Garanča
Elīna Garanča

Elīna Garanča ugyanis a szólóéneklés művészetének valóságos Koh-i-Noor gyémántja: hatalmas, mély tüzű, hibátlan és mesterien csiszolt drágakő; ráadásul olyan egyéniség, akinek a minden irányú tökéletessége, a belőle áradó természetességnek és emberi melegségnek köszönhetően, egyáltalán nem is feszélyezi a hallgatót. Ha csak annyit mondhatnánk el róla, hogy emberemlékezet óta nem hallottunk ilyen szépséges, bársonyos, ha kell, elementáris erejű, ha kell, a legfinomabb rezdüléseket is kifejezi képes mezzoszoprán hangot, amely teljes terjedelmében tökéletesen homogén és egyben modulálható, már akkor is szívesen hallgatnánk tőle akár a Boci, boci tarkát egész este. Garanča azonban kivételesen tudatos formáló-építkező-tagoló-artikuláló, a zene összes mozzanatát tökéletesen kontrolláló zenész, ezen túlmenően pedig ellenállhatatlan erejű és hitelességű művész és költő is egyben. Mégpedig olyan, aki mindeközben egyszerűségével és természetességével fegyverzi le a hallgatót.

Mostani műsora – amelyet Karel Mark Chichon brit karmester, mellesleg a művésznő férje vezényelt, és amelyen A Filharmóniai Társaság Zenekara működött közre – afféle portré-összeállítás volt, címe „Elīna Garanča a romantikus operarepertoár tükrében” lehetett volna. Pontosabban a francia nagyoperáé Gounod-tól Saint-Saënsig, egy Csajkovszkij-áriával előkészítve, zenekari operarészletekkel váltakozva. Az első részben énekelt jó zenék után a második részben, egy Carmen-keresztmetszet jóvoltából, nagy zenét is hallhattunk. Az opera címszerepével kapcsolatban ma az egész világon elsősorban Garančára szoktak asszociálni, s ezt a hallottak teljes mértékig igazolták.

Az olvasónak nem sok öröme telnék abban, ha itt számról számra, saját gyarló szavaimmal igyekeznék jellemezni azt a magasrendű előadói teljesítményt, amely a mindennapi nyelvre amúgy is lefordíthatatlan. Glinka remekmívű – és igen imponáló módon, lendületesen előadott – Ruszlán és Ludmilla-nyitánya után Johanna áriáját hallottuk Csajkovszkij Az orléans-i szűzéből, s már ebből mindent megtudhattunk Garanča kaliberéről. Ezt Massenet Meditációja követte a Thaïsból, Danyilova Galina figyelemreméltóan szép hegedűszólójával, majd Saint-Saëns Delilájaként Garanča hangjának csodálatos mély regiszterével ismerkedhettünk, megtudva, milyen a mellrezonancia akkor, amikor milligrammra annyit alkalmaz belőle az énekes, hogy csak dúsítsa, de ne torzítsa a hangot. Újabb zenekari tétel után, Gounod Sába királynője című operájának Balkisaként, egy egészen más, líraibb, szűziesebb, kétségektől kínzott alakként állt előttünk ugyanő, ezúttal magas hangjainak koloratúrszopránhoz illő szépségét is megcsillantva.

A hangverseny második része három pasodobléval, spanyol néptánc-feldogozással oldotta a hangulatot és vezetett át a Carmen világába. A Bizet-opera keresztmetszete végigvezette a hallgatót – ha rövidített formában is – Carmen összes fontos áriáján, s eközben Garanča egy kitűnő színész eszközeivel, egy félmosollyal, egy fejmozdulattal is hozzájárult a hősnő alakjának végtelenül élő és plasztikus megformálásához. Rendkívül jellemzőnek találtam a Garanča-jelenségre az átöltözés gesztusát. Az énekesnő a második félidőre, Carmenként, tűzpiros ruhát öltött ugyan, ám a ruha zárt és tökéletesen erényes volt. Garanča nem félt tehát az erős utalástól, ám az megmaradt utalásnak, s nem vált naturalizmussá.

Azután ismét oldás: három ráadás következett, amelyekben Garanča az addig kihagyott nyelveken is megszólalt: Chapí-Carcelera zarzuela-részletében és Agustín Lara Granadájában spanyolul (a művésznő és az est karmestere jelenleg Dél-Spanyolországban él…), majd zárásképpen ismét a nagy művészethez visszatalálva, Puccini Gianni Schicchijének Laurettájaként, olaszul is. A hallgatósághoz pedig angolul szólt néhány szót.

A kivételes művész teljesítményéről beszámolva eddig alig volt alkalom utalni az est további nagy értékére, a rendkívül csiszoltan, összeszokottan, precízen, koncentráltan és szép hangon játszó zenekar teljesítményére, ráadásul remek szólókkal, például az első oboista, Salvi Nóra részéről. Ha pedig bárki úgy gondolta volna, hogy Karel Mark Chichon annyi jogon került a produkcióba, hogy világsztár felesége családtagként magával hozta – nos, az alaposan téved. Chichon rendkívül tudatos, precíz, erélyes, egyszersmind robbanékony és árnyalni is képes művész, akinek vezetésével a zenekari számok sem hatottak puszta töltelék-zenének. Egyébként néhány nap múlva Amszterdamban a Concergebouw zenekarát és Ránki Dezsőt fogja vezényelni.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája,  Időpont:  2015. április 17.