Amerikai függetlenek / Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 2015
2015.04.27.

Hat filmből négyet láttunk az Amerikai függetlenek szekcióban, amely azzal a tanulsággal zárult, hogy Kristen Stewart színésznővé érett, az ökoterroristák pedig tulajdonképpen érzékeny lelkű emberek. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.

Nem csupán a finanszírozásuk miatt szokás egységcsomagként kezelni a független filmeket, a jelző többnyire arra is utal, hogy kísérletező, útkereső, egyedi mozikra számíthatunk, olyanokra, amelyek függetlenek az uralkodó trendektől, másképpen fogalmazva a nagy stúdiók gyártotta mainstreamtől. A Titanic Filmfesztivál Amerikai függetlenek szekciója – az általunk látott filmek alapján – részben eleget is tesz az említett elvárásoknak: a Sötét húzások és az Újjászületés kihívást intéz a nézőjéhez; a Megmaradt Alice-nek és a Camp X-Ray – szemben az előbbi filmekkel – azonban sokkal inkább tekinthető hagyományos(abb) alkotásnak. 

Megmaradt Alice-nek című mozit a híre jócskán megelőzte: Julianne Moore a Columbia Egyetem nyelvészprofesszorának szerepében ezért az alakításáért kapta meg idén az Oscar-díjat. Ami nem is csoda, lévén igazi színészfilm a Megmaradt Alice-nek a maga könnyes, melodrámai, a karakterfejlődés szempontjából nagy ívet bejáró módján. A történet szerint a briliáns elme, az 50. születésnapját ünneplő Alice (Julianne Moore), aki pályáján és magánéletében egyaránt sikeres, Alzheimer-kórban szenved. A színésznő sokszínű játéka és a belső nézőpont (a legjobb jelenetek azok, amelyekben Alice egy-egy újabb tünettel szembesülve próbálja maga fölött visszaszerezni a kontrolt) teszik a filmet emlékezetesebbé az átlagos melodrámáknál, és mentik meg a műfaj egyik legnagyobb veszélyétől, a giccstől. Amellett, hogy egy betegség gyors lefolyását látjuk, az Alzheimer természetéből adódóan egy személyiség leépülését, az önazonosság teljes elvesztését is, ami Moore alakításában igazán megrázó élmény. Különösen az utolsó jelenet, amely megmutatja, mi maradt Alice-ből, pontosabban ki volt valamikor, és hogyan maradt – ellentmondva a betegségnek – sértetlen benne az a bizonyos belső mag. 

Ebben a jelenetben Julianne Moore partnere a lányát, Lydiát alakító Kristen Stewart, akit egyre inkább illik komolyan venni színésznőként, mint arra a szekció másik filmje, a Camp X-Ray is bizonyíték. Ebben Stewart egy Amy Cole nevű katonát alakít, aki Guantánamóban teljesít szolgálatot a hírhedt fogolytábor őreként. A feladata az, hogy a rabokat az öngyilkosságban megakadályozza: a politikai fogvatartottakat egy éjszakai és egy nappali turnus ellenőrzi a nap 24 órájában. A lehetetlen körülmények ellenére Amy és az egyik rab, Ali (Payman Maadi) között kezd valamiféle kapcsolat kialakulni, ami onnan indul, hogy a brémai entellektüel, aki unalmában sudokut gyárt és állandóan olvas, fekáliával dobálja meg az egyszerűbb neveltetésű hősnőnket; és oda fejlődik, hogy rab és fogoly kezdenek emberi gesztusokat gyakorolni egymás felé, vagyis szimbolikus értelemben már nem választják el őket rácsok a másiktól. A nem túl bonyolult, végkifejletében majdhogynem mesei (tegyük hozzá: kissé kiszámítható) fordulattal bíró film „üzenete” valami hasonló volna: nem biztos, hogy az a fogoly a hőseink közül, akiről elsőre gondolnánk.

Sokkal izgalmasabb darab a Night Moves (Sötét húzások) című mozi, mi több, a négy film közül messze a legjobb. Kelly Reichardt alkotása komótosan építkezik, fokozatosan jövünk rá például még arra is, hogy három ökoterroristát látunk akció közben. Josh (Jesse Eisenberg), Dana (Dakota Fanning) és Harmon (Peter Sarsgaard) egy gát felrobbantását készítik elő, valamint kivitelezik a film első nagyobb egységében; a második etapban pedig ennek az idézőjeles bűnnek a következményeivel, vagyis a bűnhődéssel szembesülnek; azzal, hogy a történtek után már nincs visszatérés a normál életbe. De másképpen is fogalmazhatunk: a Night Movesban az elméletet, az ideálokat írja felül a gyakorlat: az eszme és az, amit igazságnak hiszünk, egészen más színben tűnik fel azt követően, hogy mit követtünk el a nevében. 

Reichardt részletekre odafigyelő, feszültségkeltésre építő dramaturgiáját a szereplőket a tett elkövetése után hatalmába kerítő paranoia teszi teljessé – a trió próbálja feldolgozni, hogy mi történt, lezárni magában a dolgokat, igazolni maga előtt a tettét, de valójában csak a bűnhődés első fázisát éli meg, kezdi beteljesíteni az egyéni sorstragédiáját.

Úgy fest, Evan (Lou Taylor Pucci) sem kerülheti el a sorsát a Spring (Újjászületés) című filmben, amikor a problémái elől menekülve elhagyja Kaliforniát, hogy aztán Olaszországban még több problémát vegyen a nyakába. Justin Benson és Aaron Moorehead mozija igazi merész zsánerhibrid, amely a realitásból csúszik át fokozatosan a szürrealitásba, szerelmes filmből horrormoziba. A Springben lényegében ez az átmenet a legemlékezetesebb, azok az apró nyomok, útjelző táblák, amelyek megmutatják a nézőnek, hogy nem biztos, hogy egy hagyományos értelemben vett love story-t, vagyis a szakács Evan és a humángenetikus Louise (Nadia Hilker) románcát látja. Pedig az ismerkedő-flörtölő párbeszédekkel tarkított lötyögés az olasz kisvárosban kezdetben Richard Linklater Mielőtt-filmjeit idézi, hogy aztán egy ponton túl a szüzsén eluralkodjon végleg a természetfeletti. Ami egyébként maga is metafora, hiszen ha csúcsra járatva is, de valami olyasmit igyekszik jelképezni, hogy nem létezik szerelem a teljes elfogadás nélkül, meg hogy valahol mélyen mindenkiben egy szörnyeteg lakozik.