A Két nő című előadásban van egy ajtó, a felső harmada le van fűrészelve. Ismerős díszletelem, szerepelt A pitbull cselekedeteiben is. Ott és itt is egy idegen áll előtte, aki nem is biztos, hogy annyira idegen. Az ajtó fölött be lehet kukucskálni a lakásba, de nem lehet átlépni fölötte. Jól meg kell gondolnunk, hogy kit engedünk be, mert akit beengedünk, az be is költözik, esetleg kiszorít minket saját életterünkből. És azt is érdemes mérlegelni, hogy kilépünk-e az ajtón, mert lehetséges, hogy soha többé nem tudunk majd visszamenni.

 

Az előadás első képében egy párt látunk egy matracon feküdni. Illetve Hegedűs Barbara fekszik, Téri Gáspár pedig furcsa gyakorlatokat végez az ágy szélén. Barbi közben az álmáról mesél, hogy elment a testvére lakásába, de a testvére helyett egy idegen nőt talált ott, és már majdnem elment onnan, amikor meglátta, hogy a nővére az idegen nő macskája. Téri Gáspár eközben egyszerű koreográfiát talál ki, amihez kis unszolás után Barbi is csatlakozik. A koreográfia állandóan ismétlődik, mindig csak egy új elem kerül hozzá: felkelni az ágyból, elsétálni a szoba másik végére, felvenni a táskát, a kabátot, leülni az ajtóval szemben. A koreográfiát Barbinak kell befejeznie, kabátban ül, táskával a kezében, lassan megérti, mi a dolga: ki kell sétálnia az ajtón, hogy aztán soha többé ne jöjjön vissza.

 

Aztán egy család történetébe csöppenünk, ugyanabban a térben, de mégis egy másik lakásban. A helyzet is ugyanaz: a párkapcsolaton belüli idegenség után egy újabb belterjes idegenséget látunk, egy család tagjaiét. A kissé megfásult fiatal anyukát Székely Rozi játssza, az apát a Kávából delegált Gyombolai Gábor. Kettőjük kislánya pedig Julia Jakubowska, lengyel színésznő. Az idegen- és a gyereknyelv furcsán egybefonódik az előadásban, a Jakubowska által alakított pici lány ugyanis folyamatosan beszél, de lengyelül, amiből a szülők nyilvánvalóan egy kukkot sem értenek. Mindez rávilágít arra is, hogy egy kisgyerek feltehetően sokkal többet akar közölni, mint amennyit a felnőttek képesek ebből felfogni.

 

A békés család esti képe éjszakára egy rettenetes veszekedésbe fordul át. A gyerek lefektetése után a szülők szeretnének kezdeni valamit egymással, de az állandóan fel-felsíró kislány megakadályozza őket ebben. Jön a vita, a szokásos: fel kell-e venni a gyereket, ha sír. Nemcsak Gyombolai Gábor, hanem a jelenet tűpontos realitása is egy kávás előadásra emlékeztet, és már várom, hogy felém forduljanak a színészek, és megkérdezzék, mi az, amit rosszul csinálnak. De nem kérdeznek, és örülök neki, mert nem tudnék felelni.

 

Aztán megérkezünk Barbi álmába, ahol Rozi lakását Julia bitorolja (az előző jelenetben is mintha ezt láttuk volna). És Székely Rozi tényleg macskát alakít, egyébként roppant szellemesen – elterpeszkedik, lesből ráugrik, ellopja, közönyös, pofátlan, maga az arisztokratizmus. Julia és Barbi közös nyelve az angol, annak is egy rosszul beszélt formája, talán erre mondják, hogy társalgási szint. Formálisak, felületesek a kifejezések, a kommunikáció képtelen egyről a kettőre jutni, a mondat végén a pont pedig az erőszak, Barbi hatalmas kutyája (szintén Téri Gáspár alakítja), amivel birtokba veszi a teret. Ezen a ponton kissé relatívvá válik, hogy kinek az álmában is járunk pontosan, a jelenet ugyanis ugyanannyira lehetne Julia rémálma is, mint Barbié.

 

Az előadás utolsó részében a két nővér egy ágyban ébred fel. Ám hiába a családi kapcsolat és a közös anyanyelv, a kommunikáció köztük is csődöt mond. Rozi zavartan válaszolgat egyszerű közhelyeket, mikor testvére az anyaságról faggatja, Barbi pedig előad egy történetet a pasijával való szakításáról, ami szöges ellentéte annak, amit az első jelenetben láttunk. A testvérek képtelenek igazat mondani egymásnak, a nyelv nem egyszerűen nem segít nekik a kimondásban és a megértésben, hanem újabb falakat emel közéjük. Barbi ezt érzi meg, amikor elindítja a Backstreet boys Get down című számát, és arra kéri Rozit, hogy táncoljon vele, ám ez a próbálkozás sem zárul sikerrel, nővére túl feszült ahhoz, hogy részt vegyen a játékban. A jelenet fokozhatatlan kínosságát az oldja fel, hogy felébred Julika, akit közösen kezdenek fürdetni. Feloldás ez, de nem megoldás, hogy a testvérek tudnak-e majd egymással őszintén beszélni, az már nem derül ki.

 

A két nő című előadás kiváló példája annak, hogy milyen széles, sokszínű spektruma van az emberek közötti megértés hiányának. Idegenségről nem lehet általánosságban beszélni, mert idegenség annyiféle van, ahányféle kapcsolat létrejöhet az emberek között, a nyelv pedig, ha nem is használhatatlan, de nem mindig képes a probléma megoldására. Érdekes egyébként, hogy ennek megvilágítására Kárpáti Péter egymástól elérő színházi nyelvet beszélő színészek szerepeltetésével mutat rá, következésképp a közös nevező megtalálása nem lehetetlen.