Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEVETŐGÖRCS

VOETVOLK – Lisbeth Gruwez: AH/HA / MU Színház
2015. ápr. 13.
„Dobd a tested a frontvonalba!” – olvasható afféle mottóként nagybetűkkel a belga Voetvolk honlapján. Mert testközpontú gondolkodás nélkül nincs mozgás és nincs tánc, csak halvány utánzat, teszem hozzá én. KRÁLL CSABA ÍRÁSA
Lisbeth Gruwez e parancsolat szerint járt el világ életében, akár az Ultima Vez táncosaként, akár Jan Fabre titkos múzsájaként és több nevezetes performanszának előadójaként (egészen a 2004-ben vele és számára komponált Quando l’uomo principale è una donna című nagy feltűnést keltő, olívaolajban fürdőző szólóig); akár a Needcompany-vel (2002) és Sidi Larbi Cherkaouival együttműködve, akinek Foi című, 2006-ban a Budapesti Őszi Fesztiválon vendégszerepelt összművészeti oratórikus táncszínházi darabjában láthattuk őt először magyar színpadon. Vagy akár most, a 2007-ben Maarten Van Cauwenberghe zenész-zeneszerzővel közösen alapított Voetvolk élén, melynek repertoárján eddig szinte csak és kizárólag szólók és (kisebb számban) duettek szerepeltek, élő zenei kísérettel vagy anélkül, kifejezetten az ő személyiségére, tudására és karizmájára alapozva. Nem véletlenül. Gruwez ugyanis az a ritka szuggesztív, magát vibráló energiamezőbe burkoló előadóművész – direkt nem szimplán táncost írtam –, aki mellett bárki másnak kevés babér terem. (Alkotói, előadói kvalitásairól bárki fogalmat alkothatott 2012-ben, a MU Színházban játszott It’s going to get worse and worse and worse, my friend című elementáris erejű szólója láttán, ahol egy, a hatalommal hideglelősen manipuláló névtelen diktátor eleven szobrát építette föl apránként a semmiből.)
Most azonban megtört a jég, és lám, Gruwez mellett termett babér másoknak is. Az AH/HA a Voeltvolk sorrendben a hatodik, de első csoportos koreográfiája, négy vendégművésszel, van közöttük színész és táncos is – első pillantásra mégsem tűnnek profi előadónak. Inkább arra gondolunk, hogy Gruwez miután leszállt Ferihegyen, betaxizott a belvárosba, elkapott néhány járókelőt a Blahán és meginvitálta őket egy „táncra” a MU Színházba.
Mert amikor hirtelen kigyulladnak a fények (tényleg egy kattintás, az elején meg a végén is, mintha fel- majd lekapcsolnák a villanyt), és ott állnak előttünk mind, sajátos pózban, némán, mozdulatlanul, a műfű-hatású, ívesen a hátsó falra is felkapaszkodó élénkzöld padlón, tényleg az az ember érzése, mintha az utcáról terelték volna be őket, vagy egy hiperrealista popart-panoptikum viaszszobrait látnánk.
Van időnk rajtuk legeltetni a szemünket, mert hosszú ez a mozdulatlanság; kinek belefeledkezősen, kinek idegborzolóan, de hosszú és beszédes. A vércivil, kifejezéstelen tekinteteken enyhén groteszk elrajzoltság, a ruhák pedig, melyeket Catherine Van Bree válogatott – turkálós göncök feltűnő tálalásban és párosításban –, inkább illenének egy valóságshow, mint egy táncelőadás szereplőire. Gruwez biciklis nadrágban és bomberdzsekiben, az egyik fiatal nő (Anne-Charlotte Bisoux) alkatánál minimum egy számmal nagyobb, slampos férfinadrágban és -ingben, a másik, a punkosan felnyírt hajú hölgy (Mercedes Dassy) testhez simuló fekete topban és skótmintás szoknyában. De a férfiak sem maradnak le extrémitásban: az egyiken (Lucius Romeo-Fromm) topis, szakadt farmernadrág és ujjatlan farmerfelső, a másikon (Vicente Arlandis) csíkos színes ing, barna rövidnadrág, hosszú szárú sárga zokni és csillogósra bokszolt barna félcipő.
Ezeknek a figuráknak már ránézésre is sorsuk, történetük van, pedig még meg sem mozdultak. Hétköznapi alakok – a maguk módján mégis különlegesek, egyediek. Úgy tűnik, Gruwez számára pont az a fontos, ami a hardcore konceptuális táncdaraboknál tudatosan nem jelenik meg: hogy ezek a testek, karakterek, figurák testei (azaz nem metatestek!), s az a mozgásanalízis, amit végigvisz, és ami szemléletét tekintve mégiscsak ennek a diskurzusnak a sajátja, személyesre hangolt mozdulatokban csapódik le rajtuk.
Öt külsőleg markáns, de pontosan beazonosíthatatlan figura bolyong a bizonytalan téridőben, egy laboratóriumszerűen steril, fotó- vagy filmműterem-hatású színpadi környezetben, ami önmagában is ráerősít a néző megfigyelő, vizsgálódó, szemlélődő státuszára. A szereplők kezdeti pozíciójukból előbb iszonyú lassú, alig észlelhető elmozdulásokat tesznek, majd a mozgás „irányítását” Maarten Van Cauwenberghe eleinte alig hallható, ám végül erős, súlyos hangzássá testesedő nyiszatolós-reszelős zajtöredéke veszi át. A játszók ennek ritmusára, testüket folyamatosan rugóztatva, mint pattogó gumilabdák barangolják be a tér egyre nagyobb szeletét. A sematikus mozgás, a repetíció ellenére játékuk egyéni, személyre szabott, és továbbviszik, sőt egyre inkább felerősítik azt a groteszk jegyet is, amely, ha finoman is, de kezdetektől jellemezte őket. 
Van, aki fejével bólogatva, arcára fagyott bamba kifejezéssel lötyög ide-oda, a másik oldottabban, játékosabban létezik, és látható élvezettel tekergeti tagjait, a harmadik a hideg, megfontolt, kis lépésekben való haladás híve, fejét nyakába húzva játssza a kissé zizzent, szürke eminenciást. Nem kiáltó különbségek ezek, de azért érzékelhetők. Miközben a mozgás összképe olyan, akár egy pörgős technoparti felszabdalt, képkihagyásos felvétele, vagy mint amikor egy becsiccsentett társaság támolyogva keresi a stabil támasztékot a térben, ám ehelyett folyton egymás billegő-dülöngélő alakjába botlik.
Fotók: Michel Petit. Forrás: Mu Színház
Fotók: Michel Petit. Forrás: Mu Színház
Dramaturgiailag akkor áll be jelentős fordulat az előadásban, amikor Gruwez megnyitja egymás felé a karaktereket. Önmaguk érzékelésén túl a másik felismerésére és megtapasztalására is szemet, szívet, érző idegvégződéseket kapnak. Mintha belekerülnének egy láthatatlan kéz kavarta örvénybe, ami akaratuk ellenére is egymás felé sodorja, hajtja őket, egy más tudatállapotba, ahol önmaguk felszabadítása és a másik felfedezésének, el- és befogadásának gesztusa egyszerre következik be, s aminek előidézője és ki nem apadó forrása: a nevetés. 
Ami először csupán elszórt jelenségként üti fel fejét, csak úgy kibuggyan valakiből, aztán egyre ragadósabb lesz, és egyfajta közös, de megfejthetetlen kommunikációs nyelvként kezd el működni. Az egyetlen, amelyen szót értenek. Az egyetlen, amely egybekapcsolja őket.
Ritkán nevetünk magunkban, mert a nevetés alapvetően közösségi, közösségben gyakorolt, de legalábbis ok-okozati összefüggést feltételező cselekedet. Gruwezt ezért nem a nevetés típusai, formái és performatív sokfélesége érdekli, mint az ilyen című szólóperformanszával (Laugh, 2008) világot körbeutazó, a színpadon clownra maszkírozott, de szíve helyén kőszívet hordozó Antonia Baehrt – hanem a nevetés mint közösségteremtő élmény. Még a világítás is megváltozik, már nem az elidegenítésre helyezi a fókuszt, hanem az öngerjesztő nevetéshullámokban fokozatosan feloldódó, egymást néma nevetéssel is önkívületbe kergető társaságra. És itt már nyakig benne vagyunk a sűrűjében: a szinergiában, a testek egymás közötti energiaáramlásában, az adott-vett rezgéshullámokban, a közösben, a közösből megszülető érzelmi kitörésekben, az együtt-lét felhevült, dús gomolygásában. Aminek persze éppúgy vége szakad egyszer, ahogyan elkezdődött, és az egymásba csimpaszkodó, fürtben lógó kis csapat a lassított film kifinomult vontatottságával vettetik vissza a magány, a másikról mit sem tudás kezdeti állapotába. 
Megint a laboratóriumszerű térben vagyunk, a szereplők partra vetett halként, mozdulatlanul fekszenek szanaszét, mint amikor egy kísérlet véget ért. De nem ez az utolsó kép. Gruwez Lionel Richie Hello című dalával ugyanis ébresztőt fúj: nem az általuk játszott karaktereknek, hanem önmaguknak. Mindenki a saját arcával áll szemben velünk a színpad szélén, és finoman elmosolyodik (vagy nem), mi pedig visszamosolygunk (vagy nem). Így, ebben a törékeny, finoman oszcilláló érzelmi körben zárjuk rövidre az estét. Mi és ők, együtt, közösen.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek