Tallér Zsófia: Leánder és Lenszirom / Erkel Színház
2015.04.13.

Boldog érzések legmámorítóbbja, amikor egy opera mindent megoldó és lezáró nagy fináléja után az öröm megáll a falak között, a nézők csujjognak és dobognak az énekeseknek fel a színpadra, kiáradt a szeretet feléjük, most visszaadják, szeretet-ping-pong perceken át. A két premier-előadáson a nézők széttapsolták az Erkelt. JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

Tallér Zsófia operája megnyitja a szíveket, s legyen banális, gyerekes és mélyen idejétmúlt romantikus érzés a szeretet, ha győz, boldogok leszünk. Ezt az operát az Erkelben minden depressziós időszakban, válságokban és harcokban játszani kell, mert miként Mozart Varázsfuvolája, Ravel A gyermek és a varázslatja vagy Sztravinszkij Fülemüléje újra és újra elénekli nekünk: van, aki a szemét adja értünk, van, aki a szívét, meg lehet törni az átkot, a rosszak megjavulhatnak, s van szerelem és van boldogság.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Tallér tíz éve mutatta be kemény operafilmjét, a Johannát, s ezt a fesztiváldíjas, nemzetközileg is magasan jegyzett szerzőt csak most hallhatjuk újra. És olyan zenével, mely egyszerre veszi magára az operák szabályrendjét és a kortársi szcénán nehezen megvalósítható feladatot, hogy bevezesse a gyerekeket a zenés kommunikációba. Tallér operáját hallgatva Brittent, a mestert halljuk, talán a Kis kéményseprő operaházas repertoár-múltja miatt is, de mind a tonalitásban, a vokalitásban, a zenekari futamokban a bölcs játék vezet minket.

Tallér kompozíciós technikája nemcsak a Johannából, de a Zsótér Sándor rendezte Csongor és Tündéből, még a közös Brecht-darabokból is ismert a színházi közösségnek, zenéjének melodikussága, a fúvósok kedvelt jelenléte, a hárfa elő-előtörő pengetett hangjai Tallér Zsófiás védjegyek. A Leánder és Lenszirom című opera koboldok, manók, tündék világát teszi hallhatóvá, s Magyarországon ki más, mint Bartók, az ő újszászi gyűjtéséből ismert Egyszer egy királyfi motívuma vezet végig minket az erdő és palota terén, a bolyongás és az eltévelyedés zenei közegében.


Tallér az opera buffa zenedramaturgiáját idézve párokban komponál, Leánder (Bakonyi Marcell) mellett szolgája, Bogyó (Gradsach Zoltán) énekli a melodramatikus ütemek mellett a buffóit, Lenszirom (Molnár Ágnes) mellett pedig Csibecsőr (Wierdl Eszter), s ők az első akkordjaiktól hallhatóan összeillenek majd az opera végén. De Tallér kompozíciós virtuózként nemcsak a keráli párt (Meláth Andreát és Hábetler Andrást) fonja harmóniává, de Töndér Negéd (Cserna Ildikó) kegyetlen drámai szopránját is ráfeszíti Mar-Szúr herceg (Boncsér Gergely) tétova tenorjára. Azt a nagy zeneszerzőt halljuk, aki ekkora léptékben is biztosan komponál, akit a méretek felszabadítanak, aki ránk tudja zúdítani egy darázskórus rettenetes tömegét, s mindeközben Leánder mélabús schuberti basszbariton szerepívét bel cantósan, sőt néhol wagnerien hősivé formálja, Negéd mozartos entrée-ját (talán Cserna Ildikó hangi ereje okán) pedig offenbachi operetté lágyítja két óra elteltével.

Igazi britteni guide-ként az ismerős bartóki-népi dallamok, klasszikus mozarti, verista Puccinis, romantikus Bellinis ütemek, néha csak akkordok vezetnek végig az operán megnyugvó pontokat, biztos pilléreket kínálva zenei emlékezetünknek, s miközben a történet is keresésről, megismerésről, eltévelyedésről és megértésről beszél, zeneileg is hasonló állapotokon hullámzunk keresztül. 


Az opera zeneileg, dramaturgiailag a második felvonásban teljesedik ki. Tallér olyan kontratenor áriát kínál Vaknadály nevet viselő hősének, mely ismerős, mintha koncertpódiumok állandó darabja volna, pedig ezt a Vörösmarty Csongorára írt dalt a Zsótér-rendezte Kamrás előadás első áriájaként hallhattuk, utoljára 2004-ben. Daragó Zoltán kontratenorral újra az előadás nem várt csodája lett. Nemcsak az énekes ismeretlen, de ez a zenei tökély s a színpadi fogalmazás is meglehetősen ritka. Ez az az operai pillanat, amikor a szerelmet elkergető Lenszirom felismeri: bugyuta hisztijével elűzte az egyetlen igaz szerelmet, de ha az előítéletét okozó látásról lemond, ha szemét adja a Nadálynak, akkor megtalálhatja szerelmét, Leándert, a csúnya koboldot. Itt, ebben a pillanatban történelmet ír Tallér és Zsótér a magyar operajátszás kereteiben. Áll az Erkel színpadának vertikális és horizontális tengelymetszésében, éji díszletekben, a sötét erdőben fekete szemüvegben egy tünde kontratenor, előtte a szőke kerállány, aki a szemét adja, s cserébe látást kap a Nadálytól. S megszólal Daragó Zoltán selymes tündehangja, mely mesévé oldja a nézés és (meg)látás bonyolult filozófiai síkjait, s innen már olyan koncentrált figyelem viszi az előadást, mely ezer gyerek között ülve éteri befogadói élményt ad.


Éteri Zsótér csodája, mesei Ambrus Mária tere. Ilyen szép színházat a Magyar Állami Operaház hosszú évtizedek óta nem tudott létrehozni. Ambrus Mária a barokk kulisszaszínpad technikáját színes vetítéssel dinamizálja, pixelesre felnagyított zümilények játszanak a létező rovartestek és a mesei szörnyek közötti hasonlósággal, miközben csak a méret, a távolság, a dimenzió megválasztása értelmezi: szitakötőlárvát látunk avagy egy félelmetes monstrumot. A kobold és az ember méretei is viszonylagossá válnak, a létező és a fiktív lények egy térben mozognak, Ladányi Andrea koreográfiája félszáz gyerekből támadó darázshadsereget állít elénk csíkos esernyőkkel felfegyverkezve, s miközben rájuk csodás és profán árnyak és fények vetülnek, igazinak mutatkozik a mese. Benedek Mari királyi ruhatára a virágjaival, a tollaival, a fodraival egyszerre haute coutûre és vaderdőben hordott melegítő, s biztos, hogy a kislányoknak Lenszirom szoknyája, a kisfiúknak meg Bogyó pulóvere lesz a következő születésnapra rendelt darab.

Fotók: Pályi Zsófia. Forrás: Magyar Állami Operaház
Fotók: Pályi Zsófia. Forrás: Magyar Állami Operaház
Zsótér meglehetősen kevés operát rendez, „kifér egy sorba”, mint nyilatkozta volt, de ez az évad igazolja az Operaház döntését: Zsótér és csapata az európai operajátszás legjobbjai közé hozza a házat. Olyan énekesekkel, akik, miként Gradsach Zoltán, Hábetler András, képesek egy mozgó lufihengerben forogva, akár fejjel lefelé is énekelni, vagy egy hintában a magasban lengve jeleneteken át vágyni, majd elutasítani a szerelmet, mint azt Molnár Ágnes teszi, velük lehet nem gügyögő mesét mondani. Lehet Szilágyi Andor játékát olyannyira komolyan venni, mint minden más szöveget. Nem mesét írt Tallér, nem mesét rendez Zsótér. Így lesz szombat és vasárnap reggel hihető, hogy a szerelem győz mindenek felett.

Boldogok azok a nemzedékek, ahol a gyerekek is csodás operákat kapva nőhetnek fel. Az államszocialista korszak generációi Ránki György Pomádé királyán értek, s zenepedagógiai szempontból szinte mindegy, hogy a nagykórusos 1950-es, vagy az átdolgozott 1970-es évekbeli tiszta variációt ismertük. A rendszerváltás óta most először jött létre olyan alkotás, mely újra generációkat vezet majd be az opera közegébe. Lehet, hogy erősebb Leánder-személyiséggel, lehet, hogy hangsúlyosabb első felvonásvéggel, lehet, hogy határozottabb kislánykarral. De marcato e grazioso, nyomatékos és kecses módon veri szét gyerekek ezreinek tapsa a falakat. És ezután ezt a minőséget várják majd. Tallért, Zsótért.
Karmester:  Bogányi Tibor,  Zeneszerző:  Tallér Zsófia,  Rendező:  Zsótér Sándor,  Szereplők:  Bakonyi Marcell,  Molnár Ágnes,  Boncsér Gergely,  Wierdl Eszter,  Hábetler András,  Meláth Andrea,  Cserna Ildikó,  Daragó Zoltán,  Gradsach Zoltán ,  Vajda Júlia,  Rozsos István,  Herczeg Ferenc,  Fátrai János,  Díszlettervező:  Ambrus Mária,  Jelmeztervező:  Benedek Mari,  Libretto:  Szöllősi Barnabás / Szilágyi Andor azonos című mesedarabja alapján,  Koreográfia:  Ladányi Andrea,  Közreműködnek:  MMTZI növendékei