Tavaly ilyenkor azon töprengtem a Múzeumok Éjszakáján, vajon miért, hogy sok múzeum fantasztikus programokat kínál az év egy-háromszázhatvanötödében – és nem látszik érteni a nézőcsalogatáshoz a maradék nem csekély időben. Miért, hogy a Napforduló éjjelén – már hajnaltájt is – értelmetlennek látszik beállni a Budavári Labirintus előtt kígyózó több száz (!) méteres sorba? S végül miért, hogy ezen az egyetlen napon és éjszakán minden jól sikerül, és aztán gyorsan visszatér a rutin, a fásultság?

A közönség

Idén újabb jelenségek csatlakoztak a szokásosakhoz; a sikeres programot meglovagolva nem-múzeumos események is rácsatlakoztak a Múzeumok Éjszakájára – jóindulattal szólva bővült a kínálat, némi rosszindulattal csak ügyes húzásról lehet beszélni. Kérdés: jogos-e a várakozás, hogy a népek az aznap éjjeli több száz „múzeumos” program helyett egy százegyediket választanak majd, pláne „főműsoridőben”?

A fenti passzus illik a Spanyolnátha című, negyedévente megjelenő művészeti folyóirat – önmaguk által cseppet sem szerényen – „nagyszabású performansz- és zenei partisorozatnak” keresztelt programjára, a Merlin éttermében tartott Mélyszakára is.

Már a bejáratnál baljós volt a helyzet – a munkáját végző sajtómunkás az elővételi jegy áráért jut be a nézőtérre (1200 forintért, a jegy ára a helyszínen 1500 volt; a Múzeumok éjszakájára, az összes helyszínre és a buszra érvényes belépőjegy 1200 forint) – e privátnak látszó panasz jogosságát átérezheti mindenki, akitől pénzt kérnek azért, hogy bejusson a munkahelyére. Némi vigasz, hogy általánosságban nem így történik….

A Pop Iván Zenekar

A nyolc órai kezdéshez képest nyolc óra negyven percig nem történik semmi. A mikrofonokat nem állítják be, a fényeket nem igazítják a performansz igényeihez, a fellépők, szervezők, technikai munkatársak egyáltalán nem mozgolódnak, és főként: senki egy szót sem ejt a késés okáról. A műsor végül nyolc óra ötven perckor kezdődik el.

A műsorvezető nem mutatkozik be, viszont „tisztelettel és szeretettel” üdvözli az egybegyűlteket, és felkonferálja az első műsorszámot. Nem kér elnézést a várakoztatásért – nem is hiszem el, hogy „tisztel és szeret”.

Kinizsi Ottó. Forrás: Spanyolnátha

A „nagyszabású performansz” első száma egyszerű versfelolvasás, semmi több. Kinizsi Ottó és Lutter Imre – a két felkonferált – kortársaink verseit olvassák fel, méghozzá úgy, hogy papírjaikat egy pillanatra sem tévesztik szem elől… A tematika Budapest, a versek színvonala azonban inkább a Balatont juttatja eszünkbe: igencsak hullámzó. Követni pedig nehéz: Kinizsi képességei átlagosnak mondhatók e téren, ám kollégája teljesítménye arcpirító – hiszen teljességgel nélkülözi a versmondáshoz legelsősorban szükséges készségeket is: a tiszta artikulációt és az értelmező dikciót. A meg nem nevezett rendező még rá is tesz egy lapáttal; a versek közt másodpercnyi szünet is alig akad: amint az egyikük felolvassa az utolsó szót, a másik belevág az elsőbe – ha már ők nem értelmezik a hallottakat, mi se tehessük…

A diszkrét taps rejtekében kilopózunk néhányan, hogy keressünk egy igazi múzeumot a Múzeumok Éjszakáján…

Kapcsolódó cikkünk: Múzeumok Éjszakája 2008