33. Magyar Sajtófotó Kiállítás / Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
2015.05.05.

Függetlenül a tematikai sokszínűségtől, és attól, hogy a látogató hol nevet, hol szörnyülködik, azt felesleges lenne tagadni, hogy amit az idei magyar sajtófotó kiállításon látunk, az bizony látlelet a máról. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.


És a Capa Központ kiállítótermébe lépve rögtön szembetalálja magát az ember a legégetőbb kérdéssel: egyáltalán, mi a sajtófotó? Szigeti Tamás fotográfus kissé semmitmondó bevezető szövege nem feltétlenül lehet kapaszkodó, ellenben az elrendezéssel, vagyis hogy a kurátor szakított azzal a hagyománnyal, miszerint a képek keretben sorakoznak a falon. Helyette majdhogynem ömlesztve kapjuk az idei válogatást, így tényleg olyan az egész, mintha csak az újságokat terítették volna ki a falakra, és az alkotók nevét kiemelték. Mert a sajtófotónak talán már száz éve az a sorsa, hogy átlapozzuk, továbbgörgetünk felette, rosszabb esetben pedig ott hever a mellékhelyiségben az újság, benne néhány képpel. Majd évente valaki gondol egyet, és érdemesnek tartja kiállítani a legjobbakat. A látogató pedig döbbenten csodálkozik rá a valóságra, hiszen a fotók nem hazudnak: a kort mutatják, amelyben élünk.

Hogy utóbbi néha mennyire furcsa és megmagyarázhatatlan, azt legjobban Teknős Miklós (Népszabadság) fotója fejezi ki: a Várkert Bazár felújítása során két munkás a lábánál fogva lógatja be társát a gödörbe. Az élet viszont ugyanúgy zajlik az ominózus eset mellett, azt is megmutatja a kép, ennyire természetes az egész helyzet, szinte oda sem figyel senki. De látjuk Botos Tamás (444.hu) munkáját is, amelyen éppen Lázár János Makón tart lakossági fórumot, méghozzá egy padon állva, miközben mellette üldögél két nyugdíjas. Ezek persze egészen szélsőséges helyzetek, és nem is a kiállítás legfontosabb darabjai, mégis keretbe foglalják azt.


Bár a válogatás egyik nagy erénye, hogy nem akar feltétlenül a napi politika határai között mozogni, inkább sokszínűen mutatja be az azon kívüli világot – már amennyire lehet bármi is politikamentes. Hiába indul a tárlat Bődey János (Index) Visszatérés a csillagos házakba című megrázó sorozatával, az ember rögtön összekapcsolja azt a politikai élettel. Ám ettől függetlenül is döbbenetes hatással bír, ahogy megmutatja, miként tértek vissza egykori szülőházukba a zsidóüldözés-holokauszt túlélői, hogyan képesek szembenézni a múlttal. Bődey kevés fényt enged a térbe, megvilágítva ezzel a képen szereplő személy arcát. Van ebben a visszatérésben valami kényszerűség, de a látogató könnyen érezheti a feloldozás, a megbocsátás lehetőségét is. Nehéz is hová tenni, miért van ezekkel a fotókkal szemben a kijevi vérengzést bemutató sorozat, miért gondolta azt a kurátor, hogy Csudai Sándor (Magyar Hírlap) képeivel érdemes nyitni a kiállítást. Egyébként dokumentumként szolgálnak a képek, az események kezdetétől indulunk, és a végén ott vagyunk a megölt polgárok temetésén, hogy lássuk, miért is folyik a harc. A képriport kategóriában első helyet elért sorozat kapcsán eszébe juthatnak a látogatónak az akciófilmek pillanatai (katona húzza meg a ravaszt, a háttérben a kivilágított teret látjuk), csak hát kénytelen felocsúdni: ez a valóság, mégpedig itt, a szomszédban.

A valóság azonban sokkal árnyaltabb, néha a cél pusztán a gyönyörködtetés, amint azt látni Máté Bence fotóin is, amelyek a naiv szemlélődő számára tényleg élővé teszik az élővilágot, a gyakran statikus természetfotózással szembehelyezkedve képesek valami finom derűt varázsolni. Elég csak arra a fotóra gondolni, amin a nagy kócsag szinte leteremti a kisebb maradat. Nincs rá jobb szó: cuki.


A kiállításon sétálgatva arra is rájöhet a látogató, mennyire jól működnek ezek a fotók akkor is, amikor egy hangulatot, mondjuk, az extázis élményét kell átadni. Bielik István (Origo) sorozata mellé elég banális szöveget illesztettek magáról az extázisról, noha ez semmit nem von le a Szigeten készült képek értékéből. Mert amit látunk, az nem más, mint amikor pillanatok alatt létrejön egy közösség, még ha csak néhány órára is. A fesztiválozók meg a zenéért, a művészetért rajonganak, aminél kevesebb jobb dolog van.

Ha már közösség, nem maradhatott ki a világsajtót is bejárt felvétel (Móricz-Sabján Simon, Népszabadság), amelyen a tervezett netadó ellen tüntet idős, fiatal, szegény, gazdag, és a telefonját a levegőbe emelve jelzi: nem kér ebből. Ezt látjuk a második terembe lépve, és a kiállításról távozván is, ez talán adhat némi reményt. Adhat reményt Pályi Zsófia (szabadúszó) Változó Origo című fotója is, de Dömölky Dániel felvételei is a Vígszínházban bemutatott A revizorról – bár utóbbi valószínűleg csak annak mond bármit is, aki látta az előadást.

Fotók: Capa Központ
Fotók: Capa Központ
Mintha lenne valami kényszer, hogy minden téma megjelenjen a falakon, és a sportfotók esetében érezni leginkább az erőlködést, hogy csak azért van ott egy kép, mert kell ilyen is. Hasonló lehetne a helyzet két, a miniszterelnököt ábrázoló fotó esetében is, de itt az ember képes elvonatkoztatni, és egyszerű képként tekinteni rájuk. Hovatovább, azt is lehetne mondani, Veres Viktor (Mediaworks Hungary Zrt) Bálványán tulajdonképpen bárki szerepelhetne, nem a személy a fontos, inkább annak megjelenítése. Orbán Viktor mint egy párduc, úgy vonul ki a képviselői ülésről: fontolgatja a támadást, de addig is érinthetetlen. Szeme sárgán villog, arcán a fény előtérbe hozza a ráncokat. Ha nem ismernénk a szituációt, könnyen lehetne hinni, műtermi felvételről van, és nem egy fotográfiai bravúrról, ahogy az alkotó játszik a lemenő nappal. Koszticsák Szilárd felvétele kapcsán leginkább a képaláírást kell kiemelni: „Orbán Viktor miniszterelnök felavatja gyerekkori barátja, Mészáros Lőrinc felcsúti polgármester bányavölgyi mangalicatelepét.ˮ

Mindezeken túl a tárlat abból a szempontból is remek, ahogyan viszonyul a múlthoz. Vagyis inkább a múlt mai napig érő hatásához. Elég csak megnézni Sándor Tóth Zsuzsanna (szabadúszó) Boronálás című fotóját, amely mintha az 1930-as évekből lépett volna elénk, rajta a paraszttal, amint földjét művelni. Ez nem romantikus idealizmus, ez (is) Magyarország, ma. És innen lehetne elindulni, mert a sajtófotók, ezek a korrajzok, esetleg alkalmasak arra, hogy rendezzük végre közös dolgainkat. 

A kiállítás megtekinthető 2015. május 17-ig.
Szerző: Gera Márton