Better Call Saul
2015.09.10.

Breaking Bad-szűzként megnézni az előzménysorozatot, a Better Call Sault, merész vállalkozás. Ám az első évad megtekintése után bátran állíthatom: piszkosul élvezetes dolog. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Jonathan Banks
Jonathan Banks
Egy spinoff kapcsán először talán arra gondol az ember, hogy ismét lehúznak egy újabb bőrt az eredeti sorozatról, és a pénzszerzésen kívül nincs is más cél. Mert akárhonnan is nézzük, ezek az oldalhajtások bizony népszerűek, a nézők ismerik a felállást, nagyjából tudható, mire lehet számítani – igazi biztonsági játékról beszélhetünk. Elég csak a hamarosan induló Fear the Walking Deadre gondolni, ami a méltán elismert The Walking Dead testvérsorozata lesz. Nem meglepő, hogy a 2013-ban befejeződött, öt évadon át futó Breaking Bad készítői (és a csatorna, az AMC) is úgy látták, egy sikeres sorozat nem elég, itt az ideje a mellékágnak. Pontosabban egy előzménynek, ugyanis a Better Call Saul nem folytatás, hanem az eredeti sorozat előtti időket bemutató széria, bár azt nem tudni, időben beérik-e valamikor a nagy testvért.

 
Ami az előismereteket illeti, meg kell dicsérni a forgatókönyvírókat, mert vékony mezsgyén egyen-súlyoznak, mégis helytállnak. Ugyanis a Better Call Saul nem akar mindenáron megfelelni az alma mater rajongóinak, új történetet kezd, ami persze többletjelentéssel bír a Breaking Bad nézőinek. De hogy mennyire nem szükséges az utóbbi ismerete, azt e sorok szerzője is tanúsíthatja: pironkodva bár, de be kell vallanom, egyetlen részt sem láttam a lassan kultikussá váló sorozatból, ennek ellenére faltam a Better Call Saul epizódjait. Közben azért észrevenni az utalásokat – legfeljebb nem értjük –, érzékelni, melyik szereplő ismerős már sokaknak, kinek van konkrét háttértörténete. Furcsa egy játék ez, hiszen a nézők egy része egészen más szemmel tudja nézni a fejezeteket, bennük ott van egy bizonyos prekoncepció a karakterek felé. Annyi azonban bizonyos, akárki is nézi, hogy a Better Call Saul egy kíméletlen karriertörténet, ha úgy tetszik, egy antifejlődés meséje.

Noha a főhős, Jimmy McGill (későbbi Saul) nem számító manipulátor, nem modern Cipolla, hanem szánható kisember, a bürokrácia útvesztőiben tévelygő hétköznapi figura. És ebben áll a sorozat vonzereje, hogy tényleg könnyű azonosulni a főszereplővel, nézni annak ügyvédi ténykedését, ami jószerivel kimerül abban, legalábbis kezdetben, hogy kirendelik védőnek, ami után hétszáz dollárokat visz haza, és örül, ha jut parkolójegyre – általában nem jut. De a Better Call Saul nem jogi dráma, hiába hoz elő időről időre bizonyos ügyeket, a hangsúly a karaktereken van, és leginkább azok vergődésein, amik nem ismeretlenek senki számára sem.

McGill drámája abban a folytonos választásban áll, hogy egyszerre akar jót cselekedni, miközben azért a pénztárcáját is megtömné. Az irányítás általában kicsúszik a kezei közül, ami könnyen lehetne a humor forrása, de a széria sokkal inkább áraszt valami nyomasztó hangulatot, lehangoltságot. Hogy nincs menekvés, ez az örök küzdés lesz a második évad témája is, Saul harcol a híres ügyvédi iroda ellen, az elszipkázza előle a legjobb ügyeket – az egészben az a legtragikusabb, hogy önmaga számára is világossá válik, nem képes egyedül végigvinni a jelentősebb ügyeket, kénytelen beadni a derekát. A világ vesztesét nézzük, akinek mindezek ellenére szurkolunk, foglalhatnánk össze röviden. És hogy még nyomasztóbb legyen a felállás, az első epizód elején látjuk, hová jut később. Nem jobb az sem, ennyit elárulhatok.

Bob Odenkirk
Bob Odenkirk
Könnyen lehetne abszurdnak nevezni a sorozatot, amihez még a Sault játszó Bob Odenkirk is hozzájárul azzal, hogy olyan játszi természetességgel hozza a karaktert: káromkodik egyet, majd feláll, és ugyanolyan vehemenciával folytatja útját. Az alapszituációt ellensúlyozandó feltűnnek gyökeresen más személyiségű szereplők, ám azt hiszem, a legtöbbünkben talán a korábbi rendőr, most parkolóőr Mike (Jonathan Banks) fog megmaradni – Breaking Bad-nézők előnyben. Van annyira titokzatos figura, hogy bőven legyen benne potenciál a biztosan érkező második évadra.

De a potenciál ott van minden szinten a sorozatban, ám amit leginkább tudok dicsérni, az mégis a készítők lazasága: hogy nem akarják feltétlenül ott folytatni a következő epizódot, ahol az előző abbamaradt, ezzel is meghagyják a gondolkodás lehetőségét. Ezt látni a kilencedik rész végi fordulat esetében is, amire volt utalás, csak éppen össze kellett rakni a mozaikokat.

Aki nézte a Breaking Badet, annak nyilván ez sem újdonság, de nem győzöm csodálni az operatőri munkát, amely gyakran szinte lehetetlen szögből mutatja az eseményeket (egy plafonról lógva, vagy éppen a kocsi kerekének „szemszögébőlˮ), adva ezzel valami különleges hangsúlyt az egésznek. És hasonló a helyzet a zenével, ami egyszerre tud játékos lenni, elég csak a stáblista alatti aláfestésre gondolni, néha meg kiismerhetetlenül sejtelmes.

Mindenesetre az is igaz, hogy a Better Call Saul nem lesz mindenki kedvence, ezt már a gyakran ötven perc fölé kúszó játékidő is anticipálja. De aki rákap az ízére, annak jelenleg azt tudom tanácsolni, kerítsen magának tíz szabad órát.

Én pedig már csak azon gondolkodom, mikor lesz időm elkezdeni a Breaking Badet.
 

Szerző: Gera Márton