Nemes Csaba legújabb, Knoll Galériában látható kiállítása külföldi élmények hatására (is) készült festményeit mutatja be, de ennek nincs nagy jelentősége (vagy nagyon is), mert ami a képeken van, az több mint ismerős. Azért több, mert a képek egy részén munkások dolgoznak, arc és személyiség nélküli alakok, vagyis pont olyanok, amilyeneknek a keményen dolgozó kisembereket kell elképzelnünk mostanság.
Donátorok terepasztala |
Pedig amikor ez a régi-új szóhasználat bekerült a hazai mindennapokba, vagyis amikor a politikai elit bedobta legújabb álszolidáris műegyüttérzési retorikáját, Nemes Csaba éppen messze járt, előbb Amerikában, aztán Rijekában. Persze magyar híroldalakat éppen olvashatott, de ez tényszerűleg lényegtelen, hiszen ő mindig is azonnal reagált a magyarországi neurotikus eseményekre, amit azért fontos megjegyezni, mert ebben alig van társa a hazai képzőművészetben.
Ő volt az, aki a 2006-os őszi zavargásokat, köztük a tévészékház elleni ostromot video-animációban leképezte, a tíz részes sorozatból tán azok is ismerhetnek egyet-kettőt, akik egyébként nem járnak kiállítótermekbe. 2012-ben hozzálátott egy olyan szériához, amelynek a fókuszában az a kérdés áll, amire a középgenerációtól fölfelé mindenkinek meg kellene találni a saját válaszát, ez Az apja neve: Nemes Csaba című képsorozat, amelyben édesapja hajdan (értsd: a szocializmusban) készült, a korra jellemző eseményeket megörökítő fotóit festette meg, előbb csak festmény méretűre felnagyítva és hűen olajba áttéve, egy idő után pedig saját képi gesztusaival beleszólva.
Befagyott strktúrák |
Most, a Knoll Galériában rendezett kiállításának a Nem művészeti közeg címet adta, amit értelmezhetünk akárhogy (például a képeken látható külhoni szituációk, vagy az alakok helyzetéből kiindulva), a tény önmagáért beszél: a magyar nyelven fogalmazott cím egy budapesti tárlatot jelöl, amit többségében az itt élők látogatnak, tehát a művek nem egyszerűen nekünk, de egyenesen rólunk szólnak.
Még azok is, amelyek valamely amerikai parti ihletéséből születtek, s a tálcákkal közlekedő pincérek között kétkezi melósok végzik a dolgukat, mindig gubbasztva és lehajtott fejjel, és leginkább arctalanul. Íme az ember, pontosabban íme a keményen dolgozó kisember, aki mindenütt ott van, és jelenlétével belerondít a legelőkelőbb eseményekbe.
Ezek a figurák fizikai fundamentumként működnek egyébként Nemes Csaba képein, mindig alul vannak, lent, a partiképeken is az aljzatot lapogatják, a legfrissebb, még festékszagú vásznon pedig tényleg tartószerkezetként funkcionálnak, mivel a Donátorok terepasztala című nagyméretű festményen ők tartják magasba Lázár Jánost és szűk körű, bizalmi csapatát.
Még mindig tartják, pedig a Tandráma című festmény szerint el kellene indulniuk, át kéne lépniük a számukra csak térdig érő kerítést, s az se baj, ha a bronzlábak nem hajlanak, nem is kell, csak egy lépést tenni előre, és simán leomlana előlük minden akadály.
Tandráma |
Mert az úri huncutságok szavatossága nem járt le, lám, Horthynak mily előkelő angoltanára volt, nem kisebb, mint James Joyce, a Knoll Galéria falán üldögélnek – a Horthy és Joyce című festményen – az asztalnál, mint tanár s tanítvány (Horthy mintha leckével bíbelődne), s ha megszomjaznak, isznak egy jót a CBA-s dobozos tejből.
Nemes Csaba festményei nem szépek a hagyományos értelemben, nincsenek vonzó, esztétikusnak tetsző festői megoldásai, egyik kritikusa eleve rondának nevezi a festésmódját, de persze mindig elé téve egy elismerő, pozitív jelzőt. Roppant hamisnak is tűnnének ezek a képek, ha meg lennének dolgozva, ezzel szemben Nemes tudatosan egy hétköznapinak tűnő, már-már gyorsan készült, civilnek ható graffitis üzenetként firkálja képeit, amelyek így megőrzik a reakció hevét és azonnaliságát.
És igen, narratív a festészete, mint egy híranyag, és állásfoglaló, mint egy politikai aktivista véleménye, de pont ez Nemes Csaba utóbbi tíz évének a lényege.
A kiállítás megtekinthető 2015. április 16-ig.