És akkor most gyorsan ki is húznám a gyanú méregfogát: a k2 Színház alapítóit és tagjait jól ismerem, tanáruk voltam egykor a kaposvári egyetemen. Ez azonban nem elfogultságot szül, ha az előadásaikat nézem, csak a részben közös múlt és tanúság révén egy folyamat alaposabb ismeretét. A k2 dinamikus csapat, feszíti őket a (színházi) közlésvágy, van mit mondaniuk, és trappolnak előre; kicsire (akadályokra, pénztelenségre, pályázati anomáliákra) nem adnak, mert egyelőre megtehetik. És van szerencséjük is (ez is eléggé nélkülözhetetlen ezen a rögös úton): most például Orlai Tibor segíti őket, nem kevéssel, koprodukcióval.
 Borsányi Dániel és Horváth Szabolcs |
Az Apátlanok (Platonov) című darabhoz a Hátsókapu nevű romkocsmát találták meg; ezzel máris leomlott az a bizonyos negyedik fal a játszók és a nézők között, hiszen fizikai lehetetlenség elhatárolódni egymástól (elég, ha a szünetben a mosdóba menne az ember, máris beszélgetésbe elegyedik velük). Ez a közvetlenség nemcsak a színészek és a közönség kapcsolatát jellemzi, hanem erős tartalmi eleme az előadásnak, voltaképp az értelmezés maga. A Platonov története ugyanis közvetlenül az ő történetük. A miénk is persze, amennyiben közünk van hozzájuk.
Ehhez képest rémületesen mesterkélt és nehézkes az indítás: amikor Anna Petrovna és Trileckij sakkozik és fecseg, akkor Kopek Janka és Rózsa Krisztián hamis intonációjában legföljebb épp a hamisság lehetne hiteles, már ha szándékos lenne. De nem az: nem találják sem önmagukat a figurában, sem a lendületet a dialógusban. Ezért aztán csak nehézkesen és lassan épül föl, áll össze ez a lötyögős vendégség, amelyre ki-ki a maga tanácstalanságát és várakozását hozza.
De fölépül azért. Mire betoppan Platonov – beviharzik inkább, mint az a bizonyos központi figura, akinek az érkezését minden házibuliban, kerti partin a leginkább várják –, már ismerősek, és hát nem nagyon szerethetők ezek az alakok. Fábián Péter és Benkó Bence rendezők nem vádolhatók nemzedéki elfogultsággal, és a színészek is erősen hajlanak az önkritikus, reflektált ábrázolásra. A tengés-lengés, a jobb ötlet híján való összesodródások és összetűzések Radnai Annamária igen rugalmas szövegének segítségével gyorsan kirajzolják a célokról és ambíciókról feszt csak fecserésző, de valójában egyikkel sem bíró figurákból álló tablót.
 Piti Emőke |
És hát Platonov sem lóg ki a sorból. Nem csak azért, mert Horváth Szabolcs játékának túlfűtöttsége csöppet sem leplezi, inkább nagyon is mutatja a balhékeverő provokátort, aki még önmagával is összeférhetetlen, hanem azért is, mert maga sem hisz a figura tragikus dimenzióiban. Kiszámítható konfliktusgenerátor ő, csak a csapásirányok kiszámíthatatlanok. Alighanem ezért célpontja minden nőnek – no meg unaloműzésből. A rendezők elsősorban rá – vagyis Platonov alakjára és Horváth Szabolcs játékára – figyeltek; benne látták azt az emblematikus figurát, aki képlékeny világképével és ingatag jellemével lehetne akár a komplex környezeti ártalmak áldozata, de sem a színész, sem a rendezők nem mentik föl az embert, aki képtelen a saját kezébe venni az életét.
Sodródó Platonovokkal teli a színháztörténet; túlnyomó részük mindig minden szavát komolyan gondolja. Horváth Szabolcs alakításának üdítő (legalább színházilag üdítő) színfoltja, hogy maga sem hisz sem a fogadkozásokban, sem a régi-új szerelem megváltó erejében.
Ez a hitetlenség jellemzi Piti Emőke amúgy ugyancsak energikus Szofja Jegorovnáját is; a rezervált lány totálisan kilóg a Vojnyicevék körüli tablóból, csak annyi biztos, hogy rosszul ment férjhez. Ő maga is ebben az egyetlen dologban biztos – ezért kapaszkodik bármibe, a végén a pisztolyba, hogy ebből a csapdából kimeneküljön.
Az előadásban a szokásosnál jóval erősebb szerepet játszik Oszip – Domokos Zsolt mély és kompakt figurát csinál belőle. Fura beszéde, vontatott mozgása, jelenlétének intenzitása alaposan megemeli Oszip legfontosabb jellemvonását: az önazonosságot. Ez az alak tényleg az, ami.
Még egy remek alakítás: Tenki Dalma Grekovája. Az egyetlen nő, aki igazán szerelmes Platonovba, és aki éppen ezért kiszolgáltatott nemcsak neki, hanem mindenkinek. Tenki markáns és pontos játéka ezt a hagyományosan peremalakot ugyancsak a dráma közepére játssza, Platonov mellé.
 Horváth Szabolcs és Kopek Janka. Forrás: port.hu |
Szásával kicsit magányosan látszik küzdeni Boros Anna; a rendezők mintha beérték volna azzal a felületi és felületes értelmezéssel, miszerint Szása buta, és nagyjából olyan, amilyennek Platonov mondja őt. Boros Anna is erre a jellemzésre támaszkodik, ezért aztán bájos és egyszerű lesz a figurája, és csak a legvégén villan föl az a belső keménység, amely lehetne mindvégig a lényeg.
Ahogy megy előre a dráma, úgy találja meg a tábornoknét Kopek Janka; a Platonovék kertjében játszódó éjszakai jelenetben már az a hűvös és céltudatos asszony, akit csak saját kellemes időtöltése érdekel.
Gyanítom, hogy főleg a színészek „csinálták meg” a karaktereket; egyik-másikban annyi élvezet és aprólékos kidolgozottság van, hogy elfeledkeznénk a fősodorról. Ilyen Borsányi Dániel játékában az idősebb Glagoljev; komótos és „fedett” boldogtalanság – és ilyen Viktor Balázs pipogya, a gyerekségben bennragadt Vojnyicevje is. Ruscsák Péter kimért Vengerovicsa tagolt, és többnyire a fordulópontokon érkező beleszólásokkal mintegy kívülről világít rá a helyzetekre, passzív rezonőr. Rózsa Krisztián Trileckije kicsit darabos, töredezett alakítás, míg Farkas Sándor ifjabb Glagoljevje tőről metszett nyomulás, igen hatásos és ismerős alak.
A k2 Apátlanokja arról szól, hogy ezek az alakok apátlanok, és a gyerekeik is azok lesznek. Platonové bizonyosan.
Jeli Luca látványban megtartja a romkocsma-feelinget; díszletnek nem mondanám, mert maga a rögvalóság.