Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A PILLANAT ESZTÉTIKÁJA

Vijay Iyer Trio / Zeneakadémia
2015. márc. 28.
Ha az ember történetesen nem tudná, hogy kortárszenei szerzőként is alkot és létezik, akkor is megérezné a típusosan szűk félévszázados hangzásesztétikai ízt közelítésmódjában. Vijay Iyer túl van a dzsesszen. Privát számításunk szerint kettővel. ASZÓDI MÁRK ÍRÁSA.

A zsákszámra szórt szuperlatívuszok korában, mi tagadás, jó okunk van gyanakvással fogadni, ha valakit a „legfontosabb mai zongoristának” titulálnak, amiként azt az indiai származású zongoristával tette nemrég a New Yorker magazin. Részint a zene nem lóverseny, ugyebár, másrészt óhatatlanul is marketingfogást jelez beépített vészcsengőnk ilyenkor. De ebben a kivételes esetben a magasztaló szavaknak igenis jelentősége, súlya és igazsága van. Jó, remek, sőt, fantasztikus dzsessz-zongorista ugyanis rengeteg él köztünk – Vijay Iyer viszont több ennél: ő fontos. Fontos, mert nem ragadt meg az egyre inkább akrobatikus bohóckodás alakját öltő fűrészelésben, nem akarja minduntalan összes zeneelméleti és játéktechnikai tudását pár taktusban megmutatni, továbbá az ájulásig unott feszültségfokozó fogásokat is kerüli, s üdítő módon nem a hatáskeltés profi trükkjeitől hemzseg játéka. Tán mert szisztematikus dzsesszképzésben sosem részesült, konkrét mesterektől tanult inkább, illetve autodidakta módon. Két legfrissebb lemeze, a Break Stuff és a Mutations egyaránt kötelező hallgatnivaló, jelölték Grammy-re, díjakat is kapott, tanít, de ezek mind csupán a vele kapcsolatos tájékozódási pontok legkonvencionálisabbjai, melyeket ő sem tart különösebben sokra.   

Vijay Iyer Trio
Vijay Iyer Trio

Vijay Iyer a Zeneakadémia nagytermében percek alatt hipnotizálta közönségét triójával. Legfőképp az ismétlés, a kontraszt és a vándorló hangsúlyok mesterien porciózott elegyével. A repetitív skálamenetek, az elvágólagos dinamikai váltások és a ritmikai virtuozitás jellemzi leginkább stílusát. Akkordikus osztinátói csöppet Brad Mehldaut idézik olykor, atonális szekvenciáinak esetlegessége pedig (az Iyer által sokat emlegetett Ligeti Györgyre is sokban ható) Conlon Nancarrow forradalmi esztétikáját. Ad hoc dallaminzertjei is szinte minden esetben kerülik a kényszeres „dzsesszesség” kliséit, sőt, még a billentésében is van valami különös, atipikus gyengédség, még az élesebb, pontozott hangoknál is. (E visszafogott nyugalom tán az indiai zenéből jön nála.)

Amiként a világzenébe oltott modern post-bopot szinte már csak történeti kapocs köti a sztenderdek világához, ez a muzsika még egy lépéssel tovább megy: a dzsesszes jelleget sok esetben majdhogynem csupán a hagyományőrző trióhangszerelés mint közeg mutatja fel. Szokás is mondani Iyer-ről, hogy a trióformációt gondolja tovább. A recenzens szerint azonban inkább a szólózongorázás ritmikai környezetét fogalmazza némiképp újra – és ez nem afféle olcsó játék a szavakkal. Ezen a ponton említendő a káprázatos ritmusszekció; Stephan Crump bőgős és Marcus Gilmore dobos egyaránt világklasszis a hangszerén, ez nem vitás. Nekik is köszönhető, hogy a bő negyedórás tételekbe szerkesztett program egyetlen pillanata sem volt érdektelen vagy unalmas, és hogy a produkció vitathatatlan intellektualizmusa sosem ment át akadémikus kellemkedésbe.

Pedig Iyer témái, melódiái még csak nem is fülbemászóak. Nála inkább a karakter, a hangulat fontos, és legfőképp: a pillanat. Tulajdonképpen nem is maga a zenéje emlékezetes, hanem az élmény, amelyet nyújt. Új hatásmechanikai ajtókat kutat és nyit meg. A lüktetés transzát a lebegésé váltja fel nála. Ez is inkább a kortárs komolyzenei minimalizmus csele, semmint az experimentális bebopé. Mondhatni, a flow-érzés zeneköltője ő. És közben mintha minduntalan kitörni akarna a dzsessz harmóniai- és formavilágából, gyakorlatilag egész művészete egyfajta kiútkeresés a minden alkotóelemében némiképp megfáradni látszó alapműfaj szorításából. És megkockáztatható: minél jobban elszakad, annál elementárisabb a végeredmény. (Ezért is tökéletesen adekvát, hogy két szintúgy nagyhatású úttörő, Mehldau és Chick Corea fellépésével azonos sorozatban érkezett hozzánk.)

Az összhatás eredetiségét (Iyer dallamfordulataiéhoz hasonlatosan) végső soron nem is annyira a végeredmény, a produktum adja, hanem az inspiráció új módozatai, avagy az alkotói tekintet iránya. Mert nagyon úgy tűnik, hogy a műfaj számára most éppen arrafelé van az előre. Ahogyan ezt a Hood című definitív remekmű utáni, láthatóan a művészeket is meglepő (de száz százalékban megérdemelt) kirobbanó taps és ujjongás is világossá tette a koncert csúcspontján.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek