Tavalyi budapesti szólóestjén (2014. április 28. – Müpa) feltűnően egységes szellemben közelített a megszólaló művekhez: interpretációinak lényegét a szabatosság elvének szokatlanul következetes érvényesítésében ragadhattuk meg. Minden hangnak tökéletes időzítéssel kell megszólalnia, a legapróbb részletnek is pontosan és szinte provokatív plaszticitással kell megformálódnia az ujjak alatt, s az sem baj, ha ennek érdekében a tempók olykor lelassulnak, és a tagolás már-már szájbarágósan elemzővé válik. Nem baj, mert a lassú tempó, mint Furtwänglernél vagy Celibidachénél, megtelik tartalommal, s amit az első pillanatban szájbarágásnak vélnénk, azt a következőben a megnyilvánulás súlya és kiérleltsége kinyilatkoztatássá lényegíti át. Az idei koncerten legfőképp a bevezető szám, Bach B-dúr partitája (BWV 825) idézte fel a tavalyi élményt, s ezen a művön belül is mindenekelőtt a nyitó Praeludiumhoz és az azt követő Allemande-hoz közelített Grigorij Szokolov (1950) azzal a minden hangnak önálló életet adó, „gondviselő szeretettel”, amely a tavalyi élményeket idézte. A Corrente a hármas ritmusok egyenletes lüktetésének vonzerejével hatott, a Sarabande értelmezésében a mennyei nyugalmú retorikus dallamformálás bizonyult meghatározónak. A két Menuet alapkarakterét tárgyilagos egyenletesség uralta, míg a triolák ritmikai alkotóelemeit a mano sinistra és a mano destra között komplementer módon elosztó Gigue a Szokolov által választott sebes tempóval és pergő billentéssel hozott létre tűzijátékszerűen sziporkázó összhatást.

Grigorij Szokolov

Sokszor tapasztaltuk, hogy a mindig lenyűgözően virtuóz és perfekt tudású Szokolov nemcsak végletesen kifinomult és aprólékos tud lenni, de ha kell, robusztus is. Erre most Beethoven D-dúr szonátájának (op. 10/3 – 1798) nyitótételében a vaskosan értelmezett unisono oktávmenetek adtak alkalmat. A nyitótétel energikus nyersesége után a koncert legmélyebb és legsűrűbb pillanatai következtek: a d-moll Largo e mesto (koraisága ellenére) Beethoven egyik legsúlyosabb tétele. Szokolov tragikus lamentóként tolmácsolta, személyesen és megrendítőn. Provokatívan kimért benyomást keltett a Menuetto a maga ártatlan hangjával és triószakaszának sajátos – ezúttal persze Szokolovhoz híven élesen karikírozott – felelgetésével diszkant és basszus között. Végül a finálét hallgatva elismeréssel adóztam a mesteri formálásnak, amely a tétel jellegzetes, visszatérő háromhangos kérdő motívumában összetartó funkciójú formaelemet talált, s a rondó folyamatát imponáló lendülettel és összefogottsággal vetítette elénk.