Fazil Say koncertje / A Zongora
2015.03.09.

A világ excentrikus, ellentmondásos, vagy különcként aposztrofált művészei között Fazıl Say minden bizonnyal előkelő helyet foglal el, hiszen koncertjei és lemezfelvételei a legkülönfélébb visszhangot váltják ki, és nem csak a kritikusok körében. TÓTH ENDRE ÍRÁSA.

Fazil Say
Fazil Say

Fazıl Say az a fajta művész, akire közhelyszerűen azt mondhatjuk, hogy lehet szeretni vagy utálni, esetleg csak fanyalogni muzsikálásán, de lehetetlen nem tudomást venni róla. Ezért beszélni is kell róla, tehát tegyük is ezt meg, mert szerencsére abban a kivételes helyzetben lehetünk, hogy Jakobi László koncertszervező jóvoltából A Zongora sorozatnak viszonylag gyakori vendége a török pianista. Legutóbbi, február 23-i hangversenyén Mozart és saját műveiből állította össze műsorát a Zeneakadémia nagytermében. Bár bevallom, én leginkább a rajongók csoportjába tartozom, de érdekes módon az első, kritikus hozzáállású gondolatom a műsorral kapcsolatban az volt, hogy kényelmes választás Say számára, hiszen Mozart volt az a szerző, akivel – persze elhíresült Tavaszi áldozat-átirata mellett – berobbant a zenei köztudatba. Legalábbis e sorok írója először a Mezzo (talán akkor még Muzzik) televízión látta a művészt egy Louvre-beli koncertfelvételen, amelyen az akkor még huszonéves zongorista többek között Mozart Török indulós A-dúr szonátáját és Ah vous dirai-je Maman-változatait játszotta lehengerlő muzikalitással és lendülettel. Szóval miért is ne vehetné elő ismét a jól bevált Mozart-műveket és állítana össze mellé egy csokrot azokból a saját darabjaiból, amelyeket rendszerint ráadásnak szokott adni?

Mozart c-moll szonátája közben pár perc után olyan érzésem támadt, hogy nem igazán tud vele azonosulni a művész, nem a sajátja, ismerve a már fentebb vázolt Mozart-stílusát. Azt sejtettem, hogy unortodox lesz a felfogás, de valami hiányzott. Sőt, nem is volt igazán extravagáns, mert leginkább a gyakori pedálhasználat, a nagy dinamikai tartomány (itt főképp hihetetlen pianóit emelném ki pozitívumként), és a romanticizált, már-már kicsit horowitzi felfogás volt a legfeltűnőbb, de semmiképpen sem valamiféle sajátos, eredeti elem. Néha olyan volt, mintha nem érezné a terem akusztikai adottságait, és fortéi emiatt kifejezetten hangosak, helyenként durvák lettek. Leginkább a harmadik tétel fogott meg a kezdés sejtelmes karakterének és a továbbiak érzékletes kontrasztjainak köszönhetően. Ennél szerencsére nagyobb élményként éltem meg a C-dúr szonátát, amely sokkal frissebbre, játékosabbra és összefogottabbra sikerült. Azon kívül, hogy a struktúra is átláthatóbb lett – amit remek hangsúlyokkal, akcentusokkal is kiemelt Say –, sokkal színesebbé vált az előadás, gyorsan pergő, gyöngyöző futamokkal tarkítva.


Mindezek után nagyon vártam a második részt Say saját darabjaival, melyek közül néhányat már ismerhettem, és tudtam, hogy mire számíthatok. De az első műként elhangzó Szonáta (op. 52, ‘Gezi Park II’) számomra is tartogatott meglepetéseket. A zongora ütőhangszer-szerű kezelése és a mű monotematikussága Prokofjev 7. szonátájának utolsó tételére emlékeztetett, a lassabb részekben pedig feltűntek a jól ismert török népzenés, de még inkább populáris, filmzenés elemek, tarkítva a hangszer húrjait lefogva elért bağlama-szerű hangzással. A Ses és a Nâzım című balladák közül az előbbinek a líraisága, az utóbbinak (amely címében a nagy török költőre, Hikmetre utal) a drámaisága domborodott ki, bár érződött némi szokatlan, görcsös feszültség, amely általában nem jellemző Say játékára. Nem maradhatott el az állandó ráadásszámként játszott Kara Toprak (Fekete Föld), ezúttal a műsorba építve, valamint izgalmas, bár kissé hatásvadász befejezésként szolgált az op. 49-es mű, Nietzsche és Wagner címmel, amelynek első tétele a filozófust ábrázolta képszerűen, egyszerű eszközökkel, tobzódva a zongorista-zeneszerzőre olyannyira jellemző harmóniaváltásokban, szekvenciákban. A második, Wagner tétel pedig továbbszőtte az előző rész témáját, majd Izolda szerelmi halálának parafrázisává formálta tovább azt. A második félidő legtöbb darabjának álmodozó, kontemplatív hangulata vált uralkodóvá, amely mögött Fazıl Say lenyűgöző erejű, szenvedélyes kifejezésének és tudatosságának különleges elegye húzódott meg. Helyenként zavart a már említett feszültség, néha meg csak az, hogy a legtöbb saját mű azonos elemekkel – harmóniaváltásokkal, effektusokkal, ritmusokkal – dolgozik, de lelkesen vártam a ráadást. Amely nem is maradt el, de kissé értetlenül fogadtam, mivel Mozarttal keretezte, a következőképpen: az A-dúr szonáta variációs első tételét játszotta el szélsőségesnek ható, de a témát tekintve adekvát tempókat véve, amelyet attacca követett a harmadik tétel, a Török induló, mely során a basszusok döngetésével a janicsáros induló-karakterre fektette a hangsúlyt a művész. Szépen, jól szólt, de mégis maradt bennem pár kérdőjel, mert némi hanyagság áradt az előadásból, csipetnyi polgárpukkasztással keverve, hogy azért sem játssza el a második tételt, és a harmadikat sem a saját, jól ismert jazzes átiratában, melyet többen vártunk volna. Majd egy „ennyi volt” gesztussal kiviharzott a színpadról, úgy, hogy nem vált nyilvánvalóvá, vajon a feszültséget követte-e az oldás...
Szerző: Tóth Endre
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2015. február 23.