A Fesztiválzenekar koncertje
2015.03.02.

Első vendégkarmestere, Takács-Nagy Gábor vezényelte a Müpában a Budapesti Fesztiválzenekart február 20-án, ugyanazon műsor szokásos három előadása közül a második alkalommal. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Budapesti Fesztiválzenekar
Budapesti Fesztiválzenekar

Bizonyos értelemben három romantikus kompozíció szólalt meg a programban: Mendelssohn kétrészes nyitánya, a Szélcsend és szerencsés utazás, Schumann 4., d-moll szimfóniája, és a kettő között egy Kurtág-kompozíció, a Zwiegespräch („Párbeszéd”), amelyet a szó egy igen tág értelmében – tudniillik a zene érzelmi intenzitása és szélsőséges kontrasztjai okán – ugyancsak nevezhetünk romantikusnak. Több magyarázatra szorul viszont ebben az esetben a diplomatikus „Kurtág-kompozíció” megjelölés. A darab ugyanis egyfelől Kurtág György és ifj. Kurtág György közös alkotása, másfelől a most felhangzó változatnak – amelynek az előző napon volt a bemutatója – van egy harmadik szerzője is, Olivier Cuendet svájci zeneszerző és karmester, aki az eredetileg szintetizátorra és vonósnégyesre írt, 1999-ben bemutatott művet (e két „jelmezben” folytatják a szerzők párbeszédjüket) átírta szintetizátorra és nagyzenekarra. És akkor már csak a bemutató fogalmát kell pontosítani: ezúttal ugyanis csupán a teljes átirat bemutatójára került sor, egy rövidebb, az eredeti mű kilenc tételéből négyre szorítkozó változat ugyanis már 2012-ben felhangzott, ugyancsak Takács-Nagy Gábor vezényletével, ám akkor a MÁV Szimfonikus Zenekar közreműködésével.

Mint azt ifj. Kurtág György a kompozícióval kapcsolatban aláhúzta, az édesapjával együtt folytatott intenzív munka, egymás gondolkodásmódjának alapos megismerése nyomán olyan zene született, amilyet „külön-külön nem komponáltunk volna”. Emellett a darab „előadásról előadásra változik, …és talán nem is fogjuk sohasem befejezni, hiszen arról is szól, hogyan folytatódik közöttünk a párbeszéd.” Így Cuendet tulajdonképpen nem is a műből, hanem egy róla készített pillanatfelvételből kiindulva hozta létre átiratát – ugyanakkor a nagyzenekari médium nagyobb tehetetlensége mindenképpen a megállapodás, valamiféle végleges változat kikristályosodása irányában hat.

Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor

A mostani koncerten tehát nem elsősorban a kompozíció maga jelentette az újdonságot – a kompozíció fogalmának ez esetben különösen elmosódó fogalmától most el is tekintve –, hanem az adott hangzásvilág és realizáció. Nem tudom persze biztosan, de úgy képzelem, hogy ifj. Kurtág György mint előadó számára a partitúrában mégoly véglegesnek tetszően rögzített „szólam” is meghagyott bizonyos improvizatív lehetőségeket, míg a zenekar szempontjából ilyesmiről nemigen beszélhetünk. Mindenesetre a darab lenyűgöző szépségben és gazdagságban bontakozott ki előttünk: magának a Kurtág-zenének a mélységén és torokszorító nagyszerűségén túl egyaránt köszönhető volt ez ifj. Kurtág György rendkívüli színfantáziájának és egészen különlegesen érzékeny játékának, illetve Cuendet szervilisnek–iskolásnak a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető, mégis oly megejtően „kurtágos” hatású, s ugyancsak mérhetetlenül gazdag és differenciált átfogalmazásának. Mindezt pedig Takács-Nagy olyan hallatlan odafigyeléssel és koncentrációval hangolta egybe, hogy hajlamos voltam úgy érezni: a zene sokszor sötét, tragikus karakterétől függetlenül az összes zenész valami mélységes derűvel és élvezettel veszi ki részét az előadásból.

Ami a hangverseny további két számát illeti, a Mendelssohn-nyitányban maradéktalanul érvényesült a műnek – már az alapjául szolgáló Goethe-versekben benne rejlő – szuggesztív képszerűsége, a statikus-mozdulatlan első részben rejlő hatalmas feszültség, majd a mozgalmas második rész kirobbanó lendülete; figyelemreméltó részletként Sebők Erika kristályosan szép szólóit és a gordonkaszólam különlegesen meleg hangszínét jegyeztem fel magamnak. 

A szünet után, tehát a Kurtág-darab közvetlen élményétől már nem befolyásolva, egy egészen más világ született meg Schumann 4. szimfóniájában, amely semmivel sem kevésbé „tavaszi”, mint a „hivatalosan” is így emlegetett 1. szimfónia. Előadásában is az a fiatalos, semmilyen béklyót nem ismerő, mégis harmonikus és építő energia sodorta magával a hallgatót elsősorban, amely az első tételben olyan szuggesztíven ötvöződött a gesztikus és táncos elemekkel, s amely a zenekari tuttikban, különösen a dinamikai tetőpontokon oly telt és tömör zenei hangzásokban nyilvánult meg. Sejtelmes, zsongító és bensőséges pillanatokban bővelkedett a lassú tétel, ujjongásban tört ki a zenekar Takács-Nagy Gábor mozdulatai nyomán a Scherzóban, a zárótétel előadása pedig hűségesen követte Schumannt a már-már egzaltált eksztázisig vezető úton.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája,  Időpont:  2015. február 20.