Kolonits Klára árialemeze
2015.05.07.

A kitűnő Grove zenei szótár több definícióval is szolgál a „bel canto” fogalmának meghatározására. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az egyik, formálisabb definíció szerint a fogalom Rossini, Bellini és Donizetti korának éneklésmódját jelenti; a másik, tartalmi meghatározás értelmében a bel canto olyan éneklési stílus, amely a rendkívül díszített dallamok megszólaltatásában a hang szépségére helyezi a hangsúlyt. Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című nemrég megjelent CD-je mindkét értelemben a bel canto kellős közepébe talál. Ugyan a nagy olasz triász tagjain kívül Verdi is szóhoz jut a lemezen, de csakis néhány, a Hármak által lefedett időszakhoz hozzásimuló korai operájának részletével; a válogatás továbbá a lehető legszerencsésebb módon egyesíti a mutatósság és a kiemelkedő zenei tartalom szempontjait. A bel canto második definícióba sűrített lényegének felidézéséről pedig Kolonits Klára gondoskodik bámulatos művészettel és könnyedséggel, kivételes élményben részesítve a hallgatót. S kitűnően áll helyt a cégmegjelölés nélküli, a diósdi Phoenix Studióban felvett CD többi szereplője: a Dinyés Dániel által vezényelt, bizonyára alkalmi formáció, a Hungarian Studio Orchestra (hangversenymester: Bujtor Balázs), a Philipp Gyögy által vezetett À la cARTe Kórus és az egy-két jelenetben rövid szerephez jutó három énekes, Schöck Atala, Varga Donát és Gábor Géza is.

Kolonits Klára
Kolonits Klára

Ilyeténképpen a lemez tartalma meglehetősen karcolhatatlan minőségű, s az ilyenről gyakran sokkal nehezebb valamit mondani, mint a magukon több „fogást” kínáló, kevésbé kiváló teljesítményekről. Hol is kezdjem egyáltalán? Mondjuk, az elején, az egyetlen Rossini-részlettel, ami azonban talán szerzőjének – és az egész lemeznek – leghíresebb áriája, az „Una voce poco fàA sevillai borbélyból. Bemutatkozásnak mindenestre ideális: ezáltal egy jól ismert anyagon ítélhetjük meg és hasonlíthatjuk össze másokkal énekesnőnk teljesítményét. Az első benyomás pedig egy végtelenül kulturált énekest mutat, aki egyszerűen lubickol a stílus nyújtotta szabadságban, és akinek a magas koloratúrája gyöngyszemek pergéséhez hasonlatos és egyszerűen: gyönyörű. S Rosina élettől duzzadó figurája után milyen hatalmas kontrasztot jelent Júlia hamvas tisztasága és madárka-vergődése – no és persze a pályája csúcsa felé közeledő Bellini elmélyült lélekábrázolása és atmoszférateremtő ereje a Rómeó és Júliában (I Capuleti e i Montecchi). Kolonits pedig ugyanazzal a magától értetődő természetességgel, ugyanazzal a kisugárzással jelenik meg ebben az alakban és ebben a zenei környezetben – s majd hamarosan kiderül: mindegyikben.

A harmadik számban, Donizetti Chamounix-i Lindájának egyik áriájában azután olyan ezüstcsengettyűsen szólaltat meg egy felfelé menő staccato skálamenetet, hogy ijedtünkben megállítjuk a lemezjátszót, és visszamegyünk pár ütemet, mert ilyet még nemigen hallottunk. Itt jövünk rá arra is, hogy Kolonits intonációja nem csupán a kantábilis dallamokban makulátlan, hanem a legvirtuózabb koloratúrákban is, ami azért csak igen kevesekről mondható el. Mint ahogy az sem, hogy a legmagasabb, már-már lekottázhatatlan záróhangok sem élesek, hanem torzítás nélkül megőrzik a hang szépségét és gömbölyűségét. Ez bizony még ritkább bravúr.

Ám ahogy tovább hallgatjuk a CD-t, egyre kevesebbet gondolunk a bravúros koloratúrákra, és egyre több figyelmet szentelünk Kolonits Klára varázslatos lélekábrázoló, atmoszféra-teremtő és azonosuló-képességének. És ahogyan a díszítések virtuozitása is mindig olyan könnyedséggel és természetességgel párosul, hogy eszünkbe sem jut: az énekesnő valamifajta akrobata-teljesítménnyel óhajtana sikert aratni, ugyanúgy a legkülönbözőbb helyzetekben és legkülönbözőbb emberek bőrében megjelenő művésznőben sem az átváltozóművészt érzékeljük, hanem mindig az éppen hallott alakítás mélysége és hitelessége az, ami csodálatra késztet.

Most, hogy a lemez szuggesztív erejének legfontosabb tényezőit nagyjából áttekintettük, elég lesz, ha már csak jelzésszerűen sorolunk fel egy-két további emlékezetes benyomást. Ilyen volt Elvira áriája A puritánokból („Qui la voce”), amelynek depresszív, de megbabonázó szépségű kezdete hallatlanul drámai és diadalittas tetőpontig vezet fel az ária végére, alkalmat adva Kolonits Klárának arra, hogy erőteljes és határozott oldaláról is bemutatkozzon. Vagy ilyen volt Donizetti Anna Bolenájának híres és megrázó erejű fináléja is, amelyet nagyszerű döntéssel teljes, 18 perces terjedelmében a lemez műsorára vettek, s amely a művésznő valóságos jutalomjátékaként funkcionál. És szívbemarkoló volt Verdi Lombardokjából Giselda imája is – teljes mértékben alkalmas arra, hogy ráébressze a hallgatót: Verdi zsenialitása már 1843-ban kétségbevonhatatlanul megmutatkozott azok előtt, akiknek volt fülük a hallásra. Nem is folytatom tovább – tessék meghallgatni a Bel Canto Reloaded című lemezt!
Szerző: Malina János
Kiadó:  KKDD,  Kiadás éve:  2014