Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A LEGÜNNEPELTEBB VESZTES

Egy műsorfüzetről
2015. febr. 22.
A műsorfüzet is a koncert része, így egyszer-egyszer e hasznos vagy éppen bosszantó szövegeknek is kijár a kritikusi figyelem. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Szememet dörzsölgetve lapoztam át újra meg újra utólag is azt a műsorfüzetet, amelyet a Művészetek Palotájában adtak a közönség kezébe Ránki Dezső és a Keller András vezényelte Concerto Budapest február 8-i hangversenyén. A füzet nem tünteti fel a szöveg szerzőjének nevét (csupán a szerkesztőét, Várnai Péterét). A szerző – nevezzük N.-nek – talán Liszt- vagy Dukay-szakértő, és ezért esett rá a választás; mindenesetre Haydnnal kapcsolatban (ugyanis e három komponista művei hangzottak fel a koncerten) rendkívül sajátos ismeretekkel és nézetekkel rendelkezik.

Az ismertető a következő mondattal indít: „Mire Joseph Haydn hatvanévesen Londonba érkezik, Európa legünnepeltebb zeneszerzőjének számít.” Haydn 1732. március 31-én született és 1791. január 1-jén délután érkezett – a tengeri úttól meglehetősen elcsigázva – Doverbe, tehát Londonba érkezésekor majdnem napra pontosan 58 és háromnegyed éves volt. (Robbins Landon alapvető Haydn-monográfiája ugyanekkor például 58 évesként aposztrofálja.) Ugyan miért kellett őt több mint egy évvel öregíteni?

Franz Joseph Haydn
Joseph Haydn

Az alapozást követően N. a második mondatban azután már egészen más természetű új információval lepi meg az olvasót, amikor „…az Esterházy grófoknál rezidenciális keretek között eltöltött három évtizedes szolgálat”-ról beszél. Az a három Esterházy-családfő, akivel Haydnnak Angliába érkezéséig dolga volt, tehát Pál Antal, Miklós és Antal eddigi ismereteink szerint birodalmi hercegek voltak – vajon milyen alapon minősíti őket vissza gróffá N.? Vagy egyszerűen csak keveri Haydnt egy másik nagy osztrák zeneszerzővel, Schuberttel, aki 1820 táján két ízben is néhány hónapos alkalmazásban állt gróf Esterházy János zselizi birtokán?

De olvassunk tovább. A 104-es szimfónia zárótételében „…a kutatás Eisenstadt (…) környéki horvát balladát ismert föl” N. szerint. A „kutatás” megjelölés ez esetben a sokoldalú Franjo Ksaver Kuhač 19. századi horvát muzsikust – egy ideig Liszt tanítványát – fedi, aki úttörő alakja volt ugyan a horvát népzenekutatásnak, ám rögeszmésen horvát népdalokat hallott bele Haydn és Beethoven témáinak tucatjaiba; eközben, a nagy tekintélyű Grove zenei szótár elegáns megfogalmazása szerint, „képzelete gyakran túlságosan messzire ragadta őt”. (Így többek között Haydn horvát származása mellett kardoskodott, amiről sem maga a zeneszerző, sem a rokonsága nem értesült soha.) Mindenestre a „London” szimfónia dudabasszusos zárótémáját az angol kortársak londoni utcai árusok kiáltásaként dekódolták, valószínűleg legalább ugyanannyi joggal. Kuhač effajta „megállapításait” a valódi kutatás már régóta nem kezeli tudományos igazságokként.

Liszt után Haydnhoz visszakanyarodva N. azután a versenymű Haydn életművében elfoglalt alárendelt szerepéről elmélkedik, s ezt arra vezeti vissza, hogy „a bécsi klasszikus koncert és a színpad világa közötti rokonság Haydnt némi távolságtartásra késztette”. Hogy az életében ezerháromszázvalahány operaelőadást elvezénylő Haydn szempontjából ennek a kijelentésnek mi az értelme, illetve hogy van-e valamilyen értelme egyáltalán, arra cikkem leadásáig nem sikerült rájönnöm. A következő mondat viszont nosztalgikus emlékeket ébresztett bennem, aki a marxizmus–leninizmus viszonyai között eszmélkedtem: „A D-dúr zongoraverseny (…) iskolapéldája az 1780-as évek új, társasági hangjának, mely oly pontosan tükrözi az öntudatra ébredő polgárság társasági kultúráját – egy [olyan] kultúrát, mely, kilépve a társadalmi rendek keretei közül, mindenkihez szólni kíván.” Istenem, de régen nem olvastam már ilyesfajta rizsát, s különösen nem széles koncertlátogató közönségnek szóló kiadványban! A dologban az az apró bibi, hogy a Hob. XVIII:11 egyike a még Eszterháza számára komponált legutolsó hangszeres műveknek, tehát a kastélyban rendezett valamelyik koncerten szólalt meg. Ezek az előadások pedig nyilvánosak voltak ugyan, ám az öntudatra ébredő polgárság képviselői csak elenyésző számban jelentek meg rajtuk, legközelebb ugyanis csak Bécsben tenyésztek nagyobb csapatokban. Hogy a zárótétel lenyűgöző és sziporkázó cigányzenekari szvitjéről szólva N. szövegében megint megjelennek portékájukkal „a horvát kutatók”, az már semmilyen meglepetést sem okoz. A „termékeny multikulturalitás” emlegetése viszont arról győz meg, hogy szerzőnk igenis képes lépést tartani a korral, s ideológiai lózungok tekintetében egyáltalán nem rekedt meg a tudományos szocializmusnál.

Sajnos azonban Dukay felől Haydnhoz visszaérkezve N. ismét avítt gondolati klisékhez nyúl vissza. Nagyon, nagyon nem szokás ma már jobb helyeken, hogy ha valaki Haydn szerepét, jelentőségét akarja méltatni, akkor automatikusan – Mozartot kezdi emlegetni, majd valamiféle összehasonlítás-féle eredményeként azt hozza ki, hogy Mozart persze nagyobb művész volt, de némi jóindulatú vállveregetés azért Haydnnak is kijár. Egy Somfai László, egy James Webster professzor évtizedeket szentelt az életéből (többek között, persze) annak a célnak, hogy ennek képtelenségéről meggyőzze a művelt közönséget. Akkor ez most az ellenhatás? Az inga visszalendülése?

N.-től nevezetesen azt tudjuk meg, hogy „Egy [olyan] kultúrában, mint a mai, (…) Haydn vesztésre [!!] áll: Mozart zenéjének érzéki és színpadi levegőjében inkább magára ismer korunk, mint Haydn szikárabb világában.” Ez azért az imént vázolt eljárásnak is különösen durva példája; hiszen szakmai közhelynek számít, hogy Haydn zenéje milyen hallatlan érzékenységgel és hatékonysággal (bár minőségi engedmények nélkül) alkalmazkodik mindenkori közönségének ízléséhez és elvárásaihoz. Ahhoz pedig, hogy meggyőződjünk róla: ezt a mai közönség is messzemenően értékeli, elég meghallgatnunk a YouTube-on Haydn 90-es szimfóniáját a Concertgebouw zenekarának élő előadásában, Gardiner vezényletével; a közönség reakciója mindent elmond.

Ami végül Haydn „szikárságát” illeti: nos, ha N. még sohasem küszködött a könnyeivel az op. 76 no. 6-os Esz-dúr kvartett „Fantasia” tételének vagy a 97-es C-dúr szimfónia variációs tétele felforrósodó záró ütemeiben a szavakban megfogalmazhatatlan végső kérdéseknek a hallatán, ha nem fogta meg a korai C-dúr csellóverseny végtelenül gyengéd és hamvas szerelmi lírája, és ha nem bírt hangosan felkacagni Haydn ellenállhatatlan zenei tréfáinak valamelyikén, akkor talán próbálkozzon még néhányszor. És ha továbbra is szikárnak tartaná Haydnt, akkor inkább ne írjon róla több ismertetőt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek