Sárkány lehelet / Szávai Viktória és Dinyés Dániel Weöres Sándor-estje – Radnóti Színház
2015.02.20.

Mezítláb suhan a színre az előadó. Mint egykor a varázslók az anyaföldet, talpa alatt érzi a színpadot, de libbenő lépéseivel mintha az univerzumban körözne. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Szávai Viktória és Dinyés Dániel a Radnóti Színház Íródallam sorozatában (is) műsorra tűzött estje a nehezebb utat választja: Weöres Sándor ismertebb költeményei közül szinte csupán az ún. gyermekversek néhányát (A tündér, Csiribiri, Ha a világ rigó lenne) helyezi az ajándékkosárba, s még a Rongyszőnyeg egyik-másik darabja, valamint Az éjszaka csodái nevezetes márka. A többi – akár a Macska, a Barbár dal is – ritkábban felbukkanó szellemi portéka. A Sárkány lehelet első hallásra-látásra nem egykönnyen dolgozható fel talán óvodáskor óta mormolgatott-dúdolgatott szállóigeszerű sorok vagy aforisztikus weörösiádák mentén. Nagyobb szövegfelületeket kell átpillantani – nagyobb egységeket kell az összeállításnak szerves-képzettársításos módon egymás után illesztenie.
Szávai Viktória
Szávai Viktória
Az előzetes koncepció „a személyiségétől megfosztott poéta” lírájának korlátlanságát választotta vezérlő csillagul: „…eljátszani létformákkal, nemiséggel, természeti erőkkel, istenekkel, zeneiséggel…” Weöres világa egyszerre mérhetetlenül tágas, sokszínű – és a maga módján palló keskenységű és monokróm. A szubjektív élmény és az objektív szándékú szerkesztés, melyet Szávai Viktória elénk tár, a látvány, látomás, tapasztalat, sejtés poétikus elbeszélőjét, ama „lírai alany” a művésznőben testet öltő énjét hitelesebben jelenítette meg, mint a tolmácsolni kívánt képzetkört. Az utóbbi benyomás egyik oka, hogy a Dinyés Dániel nevével és közreműködésével fémjelzett zenei anyag a legkevésbé sem emlékezetes, legfeljebb közhelyszerűen hangulatos kapcsolatokra lép az est tagadhatatlanul elegyes, így fogós matériájával, s az ütőhangszeres Szarvas Dávid egy szólója kivételével alig hagy bennünk nyomot. A Tóbiás Tímea formálta tér öt lengő deszkahintája (négy fekete, egy piros) és vetített háttere sem teatralizálódott; éppenséggel nélkülük is zavartalanul lefolyhatna a műsor. A legfontosabb „díszlet”, netán „kellék” vagy „közreműködő” az a két nagy, eleven házas csiga volt (Bóbitának, tudjuk, „…két csiga őrzi az álmát”), amelyekkel-akikkel az előadó, óvatosan babusgatva, olykor párbeszédbe igyekezett kerülni, terráriumukban vízzel, salátalevéllel kínálta őket. Kedves szcéna, de merő esetlegesség, híján a mélyebb tartalomnak.
Fotók: Kárpáti Iván
Fotók: Kárpáti Iván
Annál jobbnak bizonyult a különleges „monodrámát” megszóltató figura és – ha nem is minden esetben – az értelmezés, intonálás. Szávai Viktória egyszerű fekete öltözéke színházi próbaruhának vagy a testkultúra oltárán áldozó, edzésre kész sportoló mezének is tűnhetett, ám ugyanakkor csak kevés választotta el attól, hogy pompás estélyiben láttassa az elegáns, nyúlánk alakot. Mindennapiság és ünnepélyesség, nappali és esti-éjszakai időérzet, tartózkodó és kihívó megjelenés egyszerre árad ebből a nem-jelmez jelmezből. S kitűnően illik hozzá egyfelől a minden cifrázás nélküli, majdhogynem rögtönző (egy-egy pillanatra a közönséggel összekacsintóan megosztó) szöveg-előhívás és az ámuló, elrévedő szöveg-utazás. Kiváltképp kamatozott pillanatnyiság és időtlenség, humor és elkomolyodás nehezen kifürkészhető kettőse, sokhúrú benső dallama a halandzsás és az enigma típusú Weöres-versek megelevenítésében.
E beszéd rendre szembeszéd is. A messzibe vágyódó, máskor a saját aurába visszamenekülő tekintet, a magasba, égbe nézés, a láthatatlan magma és a vizionált pokol tökéletes expozícióval megalkotott, valójában rajtakaphatatlan szemfotói, a lélek-tükre-arc finomsága messzemenően kárpótolt az egyszer-egyszer fölösleges, kerengő járásokért, színpadi helykeresésekért. 

Nem könnyű bármit is kiemelni a szőttesből. Kinek mi tetszett. Legtöbbeknek és legtöbb okkal alighanem a Hangcsoportok tételei, a Psyché-visszhang, s a (weöresi) nyelv(ezet) clownosságát felfakasztó Daktilusz, a költő daktiluszaival, a diktátor nyaktiluszaival s egyebekkel. A Harmadik szimfónia várakozást ébresztett el nem hangzó más, muzikálisan rokon részletek iránt, s az elemi erotikus versek hírmondóival is bővíthető, tágabbra nyitható esetleg a mindössze hetvenperces verslegyező.
Ott, helyben is élmény. De semmiképp sem az a versműsor, amely a végighallgatás során nagyjából véglegesül is a versbarátban. Haza kell vinni a hallottakat, haza kell hívni a költőt, magunkban felidézni Szávai Viktória csendjeit, felcsattanásait, a színlap-tartalomjegyzék alapján újraolvasni a költeményeket. Nem ártalmas: otthoni védszellem, óvó meleg is lehet a házi Sárkány (lehelet).

Játssza:  Szávai Viktória,  Zenei vezető:  Dinyés Dániel,  Ütőhangszereken közreműködik:  Szarvas Dávid,  Látvány:  Tóbiás Tímea