Federico García Lorca: Vérnász / Székesfehérvári Vörösmarty Színház
2015.02.16.

Amióta García Lorcát színpadra teszik, minden rendező a duendét keresi. Keresik, keresik és keresik – s csak ritkán találják. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Horkay Barnabás, Derzsi János, Hegymegi Máté
Horkay Barnabás, Derzsi János, Hegymegi Máté
Horváth Csaba új székesfehérvári bemutatója önkéntelenül is bevillantja két közelmúltbeli rendezését; az előző évadban ugyanitt bemutatott Pillangót, és a budapesti Színművészetin 2013 őszén egyszer már színre vitt Vérnászt. Utóbbit nem kell magyarázni, miért: ha egy rendező belátható időn belül kétszer is színpadra állítja ugyanazt a darabot, az mindig hordoz bizonyos rizikót, már az ilyenkor elkerülhetetlen összehasonlítgatások miatt is – de erről majd később. 

Míg a Pillangó azért érdemel említést, mert rendezői fölfogásában sok hasonlóságot mutat az új Vérnásszal – üresen ásítozó óriási tér, minimális díszlet, az echte népies-falusias, folklorisztikus közhelyekkel történő bátor szakítás –, továbbá a művek alapfelvetésében is vannak átfedések: például a feloldhatatlannak tűnő társadalmi különbségek és az abból származó feszültséggócok. (A Pillangóban Jóskának gazdagabb feleséget szánnak, mint akit szeret; a Vérnászban Leonardo szerény hozománya is közrejátszik abban, hogy valamikori jegyese kikosarazza.) De ami ennél is érdekesebb, az a cselekményszövés egybecsengései, gondoljunk csak a kényszerházasság, az esküvő, a szökés-szöktetés motívumláncára.

A különbségek persze még nyilvánvalóbbak: a Pillangó a beteljesedett szerelem története (bár a vége nyitott), a Vérnász – ahogy a színlap is jelzi: „balladás tragédia” – a végzetes szerelemé, ahol nehéz megmondani, kik jártak szerencsétlenebbül: azok, akik egymás késétől pusztultak el, vagy azok, akik élőként lettek eltemetve tengernyi fájdalmukkal. A két dráma eltérő „kezelést” igényel, ami kiváltképp érvényes egy olyan speciális színházi nyelvvel dolgozó rendező esetében, mint Horváth Csaba. Amíg a Pillangóban Horváth bátran élhetett a rá jellemző reflektált, akár komikumba hajló testtudatos játékkal, az egyes szereplők karakterisztikus elrajzolásával, a Vérnásznál ezt már nem tehette meg, különben elgyengítette volna a darab fátumszerű súlyosságát. (Részben erre utalt Nánay István a szintén Horváth rendezte Oresztész „kétarcúságával”.)

Amit Horváth Vérnász-rendezése első ránézésre megmutat: az a megjátszás és a képmutatás, végső soron a lefojtás. Az, ahogy egy kevéssé mozgalmas, tiszta, feszes és fegyelmezett formavilág mögé próbálja rejteni a bármikor robbanásra kész indulatokat. Ott, ahol az éles kés ugyanolyan könnyedén metszi el az érett szőlőfürtöket, mint amilyen akadálytalanul siklik a meleg emberi húsba, mindennapos a fenyegetettség – ebből azonban kívülről mi sem látszik.  

Krisztik Csaba
Krisztik Csaba
Elegáns hölgyek és urak töltik meg a színpadot; középen zongora, körülötte egyforma, fekete székek – akár egy bál- vagy koncertteremben. Ha a ruha tenné az embert (jelmez: Benedek Mari), azt gondolhatnánk, minden a legnagyobb rendben: vér itt nem pezsdül, kés, pisztoly mélyre ásva. Az egyetlen árulkodó jel: a pipacsvörösben úszó padló. 

A nők egyszínű, selymes tapintású, puhán omló nagyestélyiben (pasztellben a mellék-, élénk színben a főszereplők), a férfiak fess öltönyben, csokornyakkendőben. A hölgyek toalettje közül a leghivalkodóbb, a legcicomásabb Leonardo feleségéé (Radnay Csilla); azé az asszonyé, akit férje bármelyik pillanatban képes lenne ott hagyni a beteljesületlen, tiltott szerelemért. Jön a második baba, az asszony ragyog – az ember józan ésszel szinte föl sem fogja, mi hajtja Leonardót el a hitvesi ágytól, bele a bizonytalanba. 

Föl nem fogja ugyan, de bizonyosan tudja: a vér. A vér, mely szerelemért vagy bosszúért liheg; melynek ereje és hatalma, sőt útja van, amit követni kell. Ha viszont követed, megégsz vagy belehalsz. E kettő közül lehet választani.

Varga Mária, Kerkay Rita
Varga Mária, Kerkay Rita
A zongora mögött a Forte „kemény magjához” tartozó, tavaly végzett fiatal színész, Nagy Norbert ül és korabeli spanyol zeneszerzők műveiből játszik; pontosabban zongorakísérettel lát el egyes jeleneteket és átvezetéseket sző: sajátos zenei dramaturgiát is társítva a lépésről lépésre egyre nyilvánvalóbb végzettel fenyegető történethez. Nagy a darab végén fekete fejkendőt köt és átlép a koldusasszony képében megjelenő Halál szerepébe. A két önálló „szerep” a nézőben akaratlanul is összekapcsolódik (Nagy tesz is róla, hogy ez megtörténjék!), és a játék végéről visszatekintve már úgy tűnik, mintha ez a bűneiket, fájdalmaikat és szerencsétlenségeiket flancos, urizáló külsővel takargató társaság végig a Halál kottájából játszott volna.  

Nagyjából ez lenne a keret, amit Horváth felkínál, és amit a színészi játék feszültsége és fenyegető áramlása tölthetne meg valódi tartalommal. Horváth Csaba kicsit mégis úgy jár, mint időnként Zsótér Sándor szokott, ha a redukált forma és a szövegközpontú játékmód mögött nincs egységesen erős és hiteles színészi kiállás: inkább csak lefolyik, mint megtörténik a dráma. 

Hegymegi Máté, Radnay Csilla
Pallag Márton, Radnay Csilla
Forog a színpad, átrendeződnek a székek, a szereplők hol mozgó-, hol állóképekbe csoportosulva alakítanak ki új szituációkat – a nagyszínpad ezúttal azonban túl nagy, levegősek a jelenetek, kevés epizód és alakítás sűrít magába annyi erőt és feszülteséget, amennyit az elhangzó szöveg és a drámai építkezés megkívánna. Kerkay Rita Menyasszonyáról nehéz elhinni, hogy komoly kihívója lenne a Leonardo feleségét akár szavak nélkül is érző, tekintélyes asszonyként láttató Radnay-alakításnak. Játékából hiányzik az az önpusztító ambivalencia is, amit voltaképpen mindkét férfi felé táplálnia kéne. A Vőlegény (Krisztik Csaba) felé túlságosan is lezár – nem is igazán értjük, hogy ez a házasság egyáltalán szóba jöhetett –, de Leonardóhoz fűződő viszonyában sincsenek finom distanciák. Szeretője betoppanásakor az esküvő előtt először ridegen hárít, majd a rá következő pillanatban már elolvad a férfi közelségétől. Hárításának ugyanúgy birtokolnia kéne a hívogató vágyat, mint hirtelen elolvadásának a szerelem beteljesülésétől való menekülést, hiszen tudván tudhatja, mi jár e zárt közösségben annak, aki félrelép. 

Kuna Károly Leonardója sem az előadás ütőere, játéka egyszerre sok és kevés; vehemenciában, kifakadásban külsőleg túlságosan is túlforszírozott, belülről kevéssé színesen megélt. Nem a nagy korkülönbség teszi, de nem igazán alkotnak meggyőző párost Kerkayval: hiányzik valami nagyon evidens „egymásra kattanás”, belső kémia kettejük kapcsolatából, amiből világosan lejönne, hogy minden ellenük dolgozó erő ellenére is jobb, természetesebb őket egymás mellett látni, mint a Menyasszonyt azzal a (Vőlegénynek nevezett) másikkal, akivel amúgy is csak „hideg vízként” hűtené vágyait.

Két mélységgel bíró, jelentős alakítás van, ha a főalakokat nézzük: Varga Máriáé, aki mint a Pillangóban, most is főszereppé emeli az anya-figurát (a kínzó fájdalom és a beletörődés disszonanciáját egyaránt érzékeltető, önmarcangolással vegyes „monológja” a leengedett vasfüggöny előtt, a kettős gyilkosság után, egészen hátborzongató), és a Vőlegényt alakító Krisztik Csabáé. Aki naiv, tiszta tekintetű, tisztán érző, nyeglén kamaszos gesztusokkal felruházott figurából alakul át a vészt egyre inkább érzékelő, elszánt, kemény arcélű üldözővé. Leonardóval való közös leszámolásuk nem az ölre menés hideg, stilizált koreográfiája, hanem egyetlen gyilkos ölelés. 

Vannak szép, hatásos képek – mint Derzsi János Hold-monológja, mely igazi nagy jelenteknek járó hangsúlyt kap a hátsó fal felemelkedésével, ellenfényben, vagy a székrengetegből épített, kékes fényben csillogó erdő látványa –, mégis leginkább az egészen marginálisnak tűnő mozzanatok és mellékszerepek az igazán jól elkapottak. Például Hegymegi Máté Leonardo túlhajtott lovaként, vagy a hatalmas fülönfüggőkkel anyós, szomszéd- és cselédasszony bőrébe bújt férfiak: Pallag Márton, Andrássy Máté és Kádas József. Nem több ez, nem is lehet több egyszerű gegnél, viszont old az előadás bemerevedésén. 

A képzeletet, a színházi illúziót leginkább működtetni kész nagyjeleneteket (esküvői előkészület, menyegző, szökés és üldözés) azonban nem sikerül elkapni úgy, hogy a forma egyszerűségét ne egy kicsit ürességként, vagy García Lorca lírikus énjét ne annak némileg sterilizált kivonataként éljük meg. Ez persze rendezői döntés kérdése is, mindenesetre ennek az előadásnak – köszönhetően a főleg ezeket a szövegrészeket érintő alapos gyomlálásnak – Lorca költői-szürreális világa kissé áldozatul esik.

Fotók: Vörösmarty Színház
Fotók: Vörösmarty Színház
Horváth közelmúltbeli munkáitól eltérően most mozgásban is kevesebb a muníció, több a panel. Nyilván részben lehet ezt a kényszerű alkalmazkodás, a vegyes társulati felállás számlájára is írni, ellenpéldaként azonban ott a Pillangó, ahol mindezt igen látványosan sikerült áthidalni. A csak jelzésszerűen beszivárgó flamenco-ritmus nem tetszik többnek lábak ütemes dobogásánál, a nyoszolyólányok (Blaskó Borbála, Gál Horváth Bernadett, Kertész Júlia, Szirmai Irén, Vida Emőke) primadonnáskodó tüsténkedése pedig valahogy idegen az egésztől, mintha önmaguk – nem szándékolt – karikatúrái lennének.

Amióta García Lorcát színpadra teszik, minden rendező a duendét keresi. Azt a különös misztikumot (őserőt? művészi átlényegülést? felfokozott érzelmi állapotot?), amit akkor is nehéz pontosan megragadni, ha maga a szerző tanulmányt szentelt neki. Nos, a Marton-osztály 2013-as Vérnászában mégis ott volt ez a bizonyos duende. Mit ott volt, vágni lehetett. Súlyos, sűrű, felemelő, katartikus előadás született a Színművészeti apró, kopott, lepusztult stúdiótérében. Itt csak pillanatokra ragadható meg. 
Szerző: Králl Csaba
Rendező-koreográfus:  Horváth Csaba,  Szereplők:  Varga Mária,  Kerkay Rita,  Pallag Márton,  Radnay Csilla,  Kádas József,  Andrássy Máté,  Kuna Károly,  Krisztik Csaba,  Sághy Tamás,  Derzsi János,  Nagy Norbert,  Derzsi János,  Horkay Barnabás,  Hegymegi Máté,  Gál Gergely,  Rovó Tamás,  Blaskó Borbála, Gál Horváth Bernadett, Kertész Júlia, Szirmai Irén, Vida Emőke,  Jelmeztervező:  Benedek Mari,  Dalok:  Dobri Dániel,  Zongorán játszik:  Nagy Norbert,  Színpadkép:  Horváth Csaba,  Rendezőasszisztens:  Haszmann Kata