Beszélgetés Déri Miklóssal
2015.02.10.

Hatalmas, fekete-fehér portrék. Hogy ki néz kit? Ezt mindenki döntse el maga. A nyolcvanas-kilencvenes évek alternatív kultúrájának egykori szereplői ők. Déri Miklós képeiből válogatott egy kiállításnyit a Deák Erika Galéria. Töredéke annak a százhúsz portrénak, ami az elmúlt két évben készült. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Déri Miklós: Az egész Németh Gábor íróval kezdődött. Néhány évvel ezelőtt megkeresett, hogy szeretné, ha róla és a barátairól készítenék egy „sztáros” képet. Beleszerettem a róluk készült fotóba, s ezzel elindult egy sorozat, ahol barátaimat hasonló csoportos beállításban fényképeztem. De belefáradtam, mert nagyon nehéz volt összeszervezni ennyi embert. Megfigyeltem, hogy a csoportképből mindig egy alakot kiemeltem, s arról portré-jellegű képet készítettem. Ez adta az ötletet a mostani portré-sorozathoz. Régebben nehezemre esett, hogy idegen emberekkel beszélgessek, közelebb kerüljek hozzájuk, fotózzam őket. A barátaimról sok képet készítettem az elmúlt évtizedek alatt, de elvesztek a negatívok. Talán ez adta az utolsó lökést ahhoz, hogy újra kamera elé állítsam őket. Leginkább az izgatott, hogy milyen kérdéseket vetnek fel a portrék, milyen technikai lehetőségeim vannak.  Ezekre próbáltam választ találni a folyamatban.

Déri Miklós. Fotó: Till Attila
Déri Miklós. Fotó: Till Attila
Revizor: A Deák Erika Galériában látható képeknek, az őket ábrázoló személyeknek külön-külön is van történetük, de így együtt, egy térben a nyolcvanas éveket, annak szubkultúráját idézik meg. Számodra miért fontosak ők?

DM: Elsősorban azokat kerestem fel, akik fontosak, meghatározóak voltak számomra. Vannak közöttük barátok és olyanok, akik művészetükkel, gondolkodásukkal hatottak rám.  Ők jelentik nekem az értelmiséget, akik odafigyelnek a környezetükre, a körülöttük zajló világra, s reflektálnak rá. Mindenki a maga művészeti eszközével, zenével, képzőművészeti alkotásokkal, írással. Olyan képeket akartam velük közösen létrehozni, ami megmutatja mindazt, amit róluk, a generációjukról gondolok. Ha szobrász lennék, szobrot állítottam volna nekik. Ezek a fotók számomra kétdimenziós szobrokat jelentenek. Emléket akartam létrehozni, hogy legalább így a helyükre kerüljenek. Az a figyelem, ami a kiállítást végigkíséri, nekik és róluk szól.

R: A portrék szereplői szinte mindannyian ugyanannak az érzékeny és izgalmas generációnak a tagjai, a hetvenes-nyolcvanas évek underground kultúrájának meghatározó figurái. A mostani hatvanasok. Beszélhetünk róluk mint generációról? 

DM: A nyolcvanas években azért gondoltuk róluk, hogy az underground képviselői, mert nagyon erősen beleszólt a politika az életükbe, a kultúrába, mindenbe. Egy normális világban talán ők lehetnének a mainstream. Felmerül a kérdés, mi az oka annak, hogy a társaság nagy része a rendszerváltás után is a periférián ragadt.

R: A falakról ránk néző arcok erről is vallanak? A perifériáról, a hiányokról és keserűségről? A fotózások során érzékelted ezt az összetartó erőt? 

DM: Az a lényeges kérdés, hogy a portréfotó mit tud megmutatni a személyiségből, az emberből. Hiszen amit kérdezel, az feltételez róluk valamilyen tudást. Ehhez jobban kell ismerni őket, az előéletüket. Biztos, hogy a néző számára sok impressziót adnak a képek, de abban nem vagyok biztos, hogy egy külföldinek vagy azoknak, akik nem tájékozottak ebben a kulturális közegben, ugyanezt a jelentéstartalmat hordozzák.

R: Nagyon sok, évtizedekkel ezelőtt készült, mára kultikussá vált fotó maradt fenn, aminek a szereplőit nem ismerjük, de mégis valami olyat fogalmaz meg, amitől a kép a mai napig erős maradt. Szerinted mi történik majd a te képeiddel, amikor kimegy mögülük a fotós és az alanya? Változtat a képeiden?


DM: Az, hogy elvesztettem az egykori negatívjaimat, talán arról is szól, hogy sohasem a jövőnek készítem a képeimet. Számomra csak az volt fontos, hogy akkor nyilvánosságot kaphattak a fotóim. Ezért szerettem a Magyar Narancsnál dolgozni, mert hetente tudtam megmutatni mindazt, ami akkor érdekelt. Nem izgatott a fotók sorsa, jövője. Most sem ilyen szándékkal készítettem a képeimet. Kifejezetten a jelennek csináltam. Ezért osztottam meg először a Facebookon a képeket. Annyi reflexió, kérdés, hozzászólás jött, egyre többektől kaptam azt a visszajelzést, hogy kiállításon is meg kellene mutatnom a portrékat. Tovább erősítette a kiállítás gondolatát, hogy bár a Facebookon éltek a fotók, de nem tudták megmutatni azt a sok apró részletet, a tónusokat, az arc mélységeit, a plusz jelentést, amelyek számomra fontosak.

R: Mi az a plusz, amit az arcokban keresel, amit láttatni akarsz?

DM: Szerintem azok a portrék tudnak igazán működni, ahol ismerjük a fotózott személyt. Ha nem is személyesen, de van közünk hozzá. Ha nincs ez az ismertség, nekem hiányzik a tudás a képből, amivel értelmezni tudom azt. A hatvanas-hetvenes évek ráncos „parasztbácsi” portréi szépek voltak, de nem érintett meg, nem hordozott annyi jelentést, mint például egy zsánerkép. Ez a sorozat számomra is kísérletezés volt. Megosztottam, figyeltem a reakciókat. Rengeteg új kérdést adtak számomra, s ezeket figyelembe véve készítettem a következő fotókat. Lehet, hogy a kísérletezés nem érződik a képeimen, de számomra leginkább ezt a folyamatot jelentette. Az egyes képek az előzőek tapasztalatát is magukon hordozzák.

R: Hogyan készültek a portrék? Hosszú beszélgetés előzte meg a munkát? Adtál instrukciókat, vagy jöttek a vendégeid, és ahogy kamera elé álltak, úgy rögzült a pillanat?


DM: A lakásomban alakítottam ki a műtermet. Először megittunk egy kávét, beszélgettünk. De fotózás közben arra törekedtem, hogy lehetőleg semleges atmoszférát teremtsek. Semmilyen visszajelzést nem adtam, magukra hagytam őket a bizonytalanságban. A portréfényképezés elég félelmetes dolog. A legtöbben félnek tőle, hogy milyen arcukat mutatják. A nézők azt látják-e belőlük, amit meg akarnak mutatni magukból. Hiszen a fénykép nagyon fontos információkat közöl róluk. A személyiségük tükre. Nem a szem, az arc a lélek tükre. Az izmok, a ráncok, azok alakulása, mélyülése sok mindent elmond a személyről. Igyekeztem minél neutrálisabb, magára hagyatottabb helyzetet teremteni, hogy az arc semlegessége, gesztus-nélkülisége, akár ijedtsége megjelenhessen. Nem mindig sikerült.

R: A Narancsnál, majd később, mint politikai fotós is rengeteg személyről készítettél képet. Hol a határa a felelősségnek és érzékenységnek, a bizalomnak? Van egyáltalán?

DM: Több, mint húsz évvel ezelőtt sok kampányfotót készítettem az SZDSZ-nek, sőt a Fidesznek is. Ha megrendelésre készül a fotó, maximálisan figyelembe kell venni a megrendelő kéréseit. Alkalmazott műfaj, annak az elvárásainak kell megfelelni. Ennél a sorozatnál az izgatott, ha nincs ilyen igény, hanem a saját szándékaim, gondolkodásom szerint csinálom, mi lesz a végeredmény. Nem láttam előre. Azt sem, milyen a hatása egy ekkorára kinagyított képnek. Sok volt benne a bizonytalanság.

R: Sokan kommentelték portréidat, többen kiemelték a képek keménységét. Mit szóltak hozzá a lefotózottak? Ilyennek látják magukat vagy a tükörből egy másik arcot ismernek?

Fotók: Urbán Ádám
Fotók: Urbán Ádám
DM: A többség a másokról készült fotókat szerette, hitelesnek tartotta, a magáéval nehezen barátkozott meg, de mindenki úgy érezte, ott a helye a róla készült fotónak a kiállításon. Mindössze ketten voltak, akik azt kértek, fotózzam le őket újra. Bár az egyik esetben ráálltam, végül közösen úgy döntöttünk, hogy az eredeti képet állítsuk ki. 

R: Ezt a sorozatot úgy is lehet nézni, mint a te történeted, ahol a fotós áll a középpontban, s ehhez kapcsolódnak a többiek. Mennyire szól rólad, a te hetvenes-nyolcvanas éveidről, az elmúlt idődről a sorozat? Mennyire szól a politikáról?

DM: Úgy érzem, ez mind benne van a képekben. Amikor belecsöppentem a nyolcvanas évek különleges világába, teljesen megváltoztatta az addigi énemet. Rengeteg olyan gondolattal találkoztam, ami addig nem létezett a számomra. Vonzódtam ezekhez az emberekhez, meghatározóak voltak számomra és ez a mai napig tart. Fontosak a világnézetem, gondolkodásom alakulása szempontjából. És persze az én fiatalkorom is ott van a fényképeken. Sokan kiérzik a fotókból az akkori, a politika szorításában működő underground kultúrát, de semmiképpen sem akartam egy olyan kört teremteni, ami sablonossá lesz ilyenformán. A gerincét az adja, de kitágítottam, hiszen készült nyolcvanévesről és fiatalról is fénykép. És vannak, akik semmilyen módon nem kapcsolódnak ehhez a kultúrához, de úgy éreztem, meg kell mutatnom a „fának” a leágazásait is. Jelezni akartam, hogy volt egy történet, aminek reményeim szerint van és lesz utóélete, következménye. Meglepő, ugyanakkor nagyon jó érzés, hogy fiatalok is írtak nekem, hogy mennyire fontos számukra ez a múlt.

R: Számomra a fotókon látható személyeket az is összeköti, hogy meg tudtak maradni azoknak, akik voltak egykor. Ez teszi hitelessé őket, a róluk szóló „történetet”?

DM: Van, amikor változnia kell az embernek, át kell értékelnie dolgokat. De azt látom, hogy a világról alkotott képük, annak sarokkövei nagyon erősek. A legfontosabb értékeket megőrizték, miközben az elmúlt huszonöt évben a közgondolkodás jelentősen megváltozott a szabadságról, a nyitottságról. Mára elcsépelt szó lett a liberalizmus, de ezeknek az embereknek a gondolkodásában, tevékenységében, munkáikban nagyon erősen jelen volt, s máig megmaradt.
 
A kiállítás megtekinthető 2015. február 21-ig. 
Szerző: Marton Éva