Teszi mindezt férfi szemszögből, méghozzá egy thrillernek álcázott melodráma keretei között. Halott csecsemő, kábítószer, súlyos abúzus, szülés utáni depresszió – most komolyan, maradhat szem szárazon? Pedig marad, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a Második esély, bár első blikkre a skandináv krimik összes erényével rendelkezik (borongós hangulat, szürkéskék északi táj, társadalmi és morális problémák felvetése, pszichológiai megközelítés stb.), valójában iskolapéldája annak, hogyan lehet a maximumot kihozni egy elnagyolt és döcögős forgatókönyvből.

Már a film két apafigurája sem nevezhető éppen összetett jellemnek. A kék sarokban: a férfiasan tökéletes, érzékeny, megbízható, jó lelkű zsaru, Andreas (Nikolaj Coster-Waldau); a pirosban: az állatember/emberállat, az amorális, agresszív junkie, Tristan (Nikolaj Lie Kaas). Mindketten apák, a fiaik ráadásul egykorúak, alig pár hónapos csecsemők. Törvényszerű, hogy a két férfi útja találkozzon: Tristan épp a szintén függő barátnőjét, Sannét (May Andersen) bántalmazza brutálisan, amikor Andreas, egy bejelentésnek hála, mentőangyalként a helyszínre érkezik, hogy rendet teremtsen; legnagyobb döbbenetére a züllött drogtanyán egy saját ürülékében és vizeletében ázó, éhes kisbabát talál. Rohan is haza lenyugodni az IKEA-házába, ahol illatgyertyák égnek; a kert végében hullámzik a tenger/tó/folyó; a neje, Anna (Maria Bonnevie) épp a lakást dekorálja; a kisfia pedig édesen szuszog a bölcsőjében.         

Ez az idill azonban egy éjjel tragikus véget ér: a zsaru kisfia bölcsőhalált hal, ő pedig, miután benyugtatózza az őrjöngő nejét, úgy dönt, tesz egy kört Tristanékhoz, és elhozza a gyereküket, becsempészve a helyére a saját halott kisbabáját. A Második esély alapkonfliktusa ez a dramaturgiai és morális-pszichológiai agyrém (oké, fogjuk rá a sokkra), amin láthatóan a stábnak sem volt olyan egyszerű felülemelkednie. 

Mert hát: hiába fetreng kábán ideje nagy részében a junkie, a saját gyerekét azért csak felismeri (erre kapjuk azt a magyarázatot, hogy a halott csecsemő egyáltalán nem hasonlít az élőre); és Anna is csak felébred egyszer, hogy konstatálja, ez a gyerek nem az a gyerek. Na, akkor mi lesz? Arról már nem is beszélve, hogy most úgy kéne elgyászoljuk a gyerekünket, hogy közben egy másikat nevelünk, akiről mindenki azt hiszi, hogy a miénk. És még Tristan is bekavar, aki eltemeti a mi gyerekünket, mert tényleg azt hiszi, hogy az a sajátja. 

De a legabszurdabb az, hogy mindezt olyan elánnal és meggyőzően adja elő a két Nikolaj, valamint az anyukákat játszó színésznők, támogatja meg sejtelmesen és realistán szép, kézi kamerás felvételekkel az operatőr (Michael Snyman), hogy időnként tényleg megfeledkezünk arról, mennyire valószerűtlen, amit a vásznon látunk.

Persze érteni vélem, hogy itt mindenféle zsigeri probléma, morális dilemma/kérdés merül fel éppen (már amennyiben képesek vagyunk madártávlatból szemlélni az eseményeket). Nevesen: nem jobb annak a szerencsétlen kisgyereknek, ha egy konszolidált, jó módban élő, szerető házaspár neveli fel, mint hogy két reménytelen junkie hanyagolja, és még a gyámügy is tehetetlen, ha nem mondanak le róla a vér szerinti szülők? Nézőként azonban komoly kihívást jelent átsiklani azon, hogy még a nagyszülőknek sem tűnik fel, hogy nem a saját unokájuknak gügyögnek (valahogy persze kimagyarázzák), amin az sem változtat, hogy mennyire meggyőzően szenvednek épp a Nikolajok. A filmben ráadásul – közeledve a vége főcím felé – még akad egy váratlan fordulat is, úgymond dramaturgiai csúcspont, jelezve, hogy mégsem annyira reménytelen eset az Anders Thomas Jensen-Susanne Bier forgatókönyvíró-rendező páros (nem véletlenül kaptak Oscart meg Golden Globe-ot az Egy jobb világért 2011-ben). 

Kicsit olyan benyomást kelt tehát ez a Második esély című dán film, mintha a kocsit fogták volna be a lovak elé: megvolt a tézis, a morális dilemma, a problémakör, amin szerette volna a stáb, hogy hosszasan elrágódjunk, majd ennek demonstrálásához kanyarítottak egy dramaturgiailag több sebből vérző, elég bénácska történetet, amibe aztán (még, ha nem is sikerült annyira), beletolták a tudásuk legjavát. Mégiscsak az ő gyerekük.