Mendelssohn: Paulus / Müpa Régizene Fesztivál
2015.02.02.

A Müpa által rendezett, Vashegyi György nevével fémjelzett Régizene Fesztivál záróhangversenyén Mendelssohn első oratóriuma, a Paulus szólalt meg a napokon át Budapesten tartózkodó, korábban Bach h-moll-miséjét is elvezénylő neves flamand karmester, Philippe Herreweghe irányításával. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Az előadás többféle tekintetben is két lábon állt: Vashegyi György együtteseit Philippe Herreweghe vezényelte, sőt a kórus maga is a Purcell Kórusból és a Herreweghe által alapított és vezetett Collegium Vocale Gentből lett „összefésülve”, és a maga félreismerhetetlen bachi inspirációjával a mű is az első Régizene Fesztivál vezérlő kettőscsillagát, a Bach–Mendelssohn párost képviselte és követte.

A kettős, zsidó–keresztény identitását levetni hívő és gyakorló evangélikusként sem tudó, hétévesen megkeresztelt Mendelssohn számára a téma tehát nagyon is személyes volt, sőt az önéletrajzi vonásokat sem nélkülözte. Ez bizonyára szerepet játszott abban, hogy az elsősorban – és persze óhatatlan szimplifikációval – a derűs, a tündéri, a harmonikus zenei tartalmak specialistájának elkönyvelt komponista ezúttal a drámai fokozás, az elvetemült gonoszság – és a legforróbb, leginkább magával ragadó érzelmek művészi megformálásának mestereként mutatkozik be. Mert a hangverseny-gyakorlatban a másik oratórium, az Éliás mögött háttérbe szoruló Paulust elsősorban ez, az érzések tisztasága és magas hőfoka, ha tetszik: édessége avatja szinte vetélytárs nélküli remekművé.

Philippe Herreweghe
Philippe Herreweghe

Az előadók pedig ezt nagyon jól tudják, élükön persze Herreweghével, akinek dicséretes póztalanságát azért igyekszem nem túlhangsúlyozni, mert a végeredmény ennél sokkal többről is tanúskodik. A mű minden drámai pillanat ellenére mérhetetlen nyugalma például nagyon közel áll hozzá; az alapmozdulatok egyszerűsége-célszerűsége, illetve mértéktartó jellege nagyban segítették őt abban, hogy amikor aztán tombol a vihar, mondjuk a 29. számú turbában, a zsidók Pál elleni dühkitörésében, akkor kevés eszközzel is a végsőkig tudta fokozni az érzelmek erejét. Nem kevésbé fontos azonban a karmester finom hallása, vagyis az a képessége, hogy a hangszerelési megoldások sokfélesége és eredetisége tekintetében is kiemelkedő kompozíció színeit valóban teljes gazdagságukban és tündöklő tisztasággal, finoman kidolgozva tegye érzékelhetővé a hallgatóság számára. Ez persze neki sem sikerült volna a kitűnő Orfeo Zenekar nélkül (amelyben az orgona-continuót ezúttal Vashegyi György játszotta). Kristálytisztán, összhangzásában igen homogén módon, ugyanakkor rendkívüli hajlékonysággal és változékonysággal szólalt meg ez a zenekar, nem is egy figyelemreméltó részteljesítménnyel, amilyen az első fuvolás Kertész Ildikóé, a mindig kitűnő, de ezúttal szinte túlvilági hatásokat kiváltó üstdobosé, Varga Zoltáné, a csodálatos puhaságú klarinétpár játékosaié (Diederik Ornee és Ronald Šebesta), vagy a remek, négytagú nagybőgőszólamé. (Az egyetlen szóra érdemes probléma, amit érzékeltem, az elsőoboista-kérdés megoldatlansága volt.) A karmesterre visszatérve: Herreweghe még egy erényről tanúságot tett, amelyről szót kell ejteni, és ez a mű folyamatosságának, a drámai-zenei folyamat feltartóztathatatlanságának megint csak hivalkodástól vagy „csinált” eszközöktől tartózkodó, állandó fenntartása a darab legutolsó pillanatáig.

Ami az interpretáció vokális oldalát illeti, az előadás egyik központi élményéről még szót sem ejtettem, s ez a két kórusból összekombinált kórus, ez az egyszeri tünemény, a „Collegium Vocale Orfeo”. Attól a pillanattól kezdve, hogy észleltük: a leghalványabb jele nincs annak, hogy ez ne lenne egy zeneileg és hangilag tökéletesen összeszokott és eggyé olvadt együttes (tulajdonképpen ez az igazi csoda, a többi már csak következmény), indokolt volt a kórusművészet teljességét elvárni tőlük, aminek azután maradéktalanul eleget is tettek a dinamikai fegyelem, az agogikai érzékenység, az intonáció, a forték teltsége vagy a tenor szólam érzéki szépsége tekintetében, és minden egyéb tekintetben, amit itt még felsorolhatnék. Ha megkockáztathatom, eme csodák bizonyára nem függetlenek attól az életrajzi egyezéstől, hogy mind Herreweghe, mind Vashegyi pályájának tulajdonképpeni kiindulópontján egy-egy kórus diákkorban történő megalapítása áll.

Vashegyi György
Vashegyi György
Ami pedig a szólókvartettet illeti, nos, az egy fokkal kevésbé volt egyenletes, mint az előadás minden más aspektusa. (Ez persze egy alapvetően magas professzionális színvonalon belül értendő.) Christina Landshamer (szoprán) világosan formált zenét és szöveget egyaránt, ám hiányzott belőle a valódi szuggesztivitás, és az én fülemnek kissé keményen-vibratósan-operásan énekelt. A darabban viszonylag kevés szerephez jutó Wiebke Lehmkuhl (alt) gyönyörű, telt zengésű hang, és kevés idejében is szuggesztívnek bizonyult. Maximilian Schmitt jelentős részben testo-szerepben mutatkozott be – ő hatalmas és sokoldalúságot követelő feladatnak tett eleget kitűnően: hangja kimondottan szép és karcsú, bár néha talán egy kissé túlvibrált; a szövegmondás, az expresszivitás, a drámai pillanatok intenzitása tekintetében pedig imponáló teljesítményt nyújtott. Thomas Stimmel, Pál alakjának megszemélyesítője szép bariton hanggal bír, s rendkívül kulturáltan, egy-két pillanatban jelentős lírai képességeket felcsillantva énekelt – viszont hangja és egész lénye puhább annál, és nem rendelkezik megfelelő súllyal ahhoz, hogy Pál alakját igazán szuggesztíven megjelenítse. De az előadás kiemekedő értékét ez a kisebb egyensúlytalanság semmiképp sem kérdőjelezte meg.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2015. január 25. vasárnap