Az előadás többféle tekintetben is két lábon állt: Vashegyi György együtteseit Philippe Herreweghe vezényelte, sőt a kórus maga is a Purcell Kórusból és a Herreweghe által alapított és vezetett Collegium Vocale Gentből lett „összefésülve”, és a maga félreismerhetetlen bachi inspirációjával a mű is az első Régizene Fesztivál vezérlő kettőscsillagát, a Bach–Mendelssohn párost képviselte és követte.
A kettős, zsidó–keresztény identitását levetni hívő és gyakorló evangélikusként sem tudó, hétévesen megkeresztelt Mendelssohn számára a téma tehát nagyon is személyes volt, sőt az önéletrajzi vonásokat sem nélkülözte. Ez bizonyára szerepet játszott abban, hogy az elsősorban – és persze óhatatlan szimplifikációval – a derűs, a tündéri, a harmonikus zenei tartalmak specialistájának elkönyvelt komponista ezúttal a drámai fokozás, az elvetemült gonoszság – és a legforróbb, leginkább magával ragadó érzelmek művészi megformálásának mestereként mutatkozik be. Mert a hangverseny-gyakorlatban a másik oratórium, az Éliás mögött háttérbe szoruló Paulust elsősorban ez, az érzések tisztasága és magas hőfoka, ha tetszik: édessége avatja szinte vetélytárs nélküli remekművé.
 Philippe Herreweghe |
Az előadók pedig ezt nagyon jól tudják, élükön persze Herreweghével, akinek dicséretes póztalanságát azért igyekszem nem túlhangsúlyozni, mert a végeredmény ennél sokkal többről is tanúskodik. A mű minden drámai pillanat ellenére mérhetetlen nyugalma például nagyon közel áll hozzá; az alapmozdulatok egyszerűsége-célszerűsége, illetve mértéktartó jellege nagyban segítették őt abban, hogy amikor aztán tombol a vihar, mondjuk a 29. számú turbában, a zsidók Pál elleni dühkitörésében, akkor kevés eszközzel is a végsőkig tudta fokozni az érzelmek erejét. Nem kevésbé fontos azonban a karmester finom hallása, vagyis az a képessége, hogy a hangszerelési megoldások sokfélesége és eredetisége tekintetében is kiemelkedő kompozíció színeit valóban teljes gazdagságukban és tündöklő tisztasággal, finoman kidolgozva tegye érzékelhetővé a hallgatóság számára. Ez persze neki sem sikerült volna a kitűnő Orfeo Zenekar nélkül (amelyben az orgona-continuót ezúttal Vashegyi György játszotta). Kristálytisztán, összhangzásában igen homogén módon, ugyanakkor rendkívüli hajlékonysággal és változékonysággal szólalt meg ez a zenekar, nem is egy figyelemreméltó részteljesítménnyel, amilyen az első fuvolás Kertész Ildikóé, a mindig kitűnő, de ezúttal szinte túlvilági hatásokat kiváltó üstdobosé, Varga Zoltáné, a csodálatos puhaságú klarinétpár játékosaié (Diederik Ornee és Ronald Šebesta), vagy a remek, négytagú nagybőgőszólamé. (Az egyetlen szóra érdemes probléma, amit érzékeltem, az elsőoboista-kérdés megoldatlansága volt.) A karmesterre visszatérve: Herreweghe még egy erényről tanúságot tett, amelyről szót kell ejteni, és ez a mű folyamatosságának, a drámai-zenei folyamat feltartóztathatatlanságának megint csak hivalkodástól vagy „csinált” eszközöktől tartózkodó, állandó fenntartása a darab legutolsó pillanatáig.
Ami az interpretáció vokális oldalát illeti, az előadás egyik központi élményéről még szót sem ejtettem, s ez a két kórusból összekombinált kórus, ez az egyszeri tünemény, a „Collegium Vocale Orfeo”. Attól a pillanattól kezdve, hogy észleltük: a leghalványabb jele nincs annak, hogy ez ne lenne egy zeneileg és hangilag tökéletesen összeszokott és eggyé olvadt együttes (tulajdonképpen ez az igazi csoda, a többi már csak következmény), indokolt volt a kórusművészet teljességét elvárni tőlük, aminek azután maradéktalanul eleget is tettek a dinamikai fegyelem, az agogikai érzékenység, az intonáció, a forték teltsége vagy a tenor szólam érzéki szépsége tekintetében, és minden egyéb tekintetben, amit itt még felsorolhatnék. Ha megkockáztathatom, eme csodák bizonyára nem függetlenek attól az életrajzi egyezéstől, hogy mind Herreweghe, mind Vashegyi pályájának tulajdonképpeni kiindulópontján egy-egy kórus diákkorban történő megalapítása áll.
 Vashegyi György |