Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIKÖTŐI HÍREK

44. Rotterdam Nemzetközi Filmfesztivál – 1. rész
2015. febr. 2.
Az Északi-tengeri kikötőbe a nagyvilág fiatal rendezői leszállították a legfrissebb filmes trendeket. A rakomány többek között egy sor kamaszfilm, globális ökológiai problémákat firtató doksi és hazájukban pionír, igencsak lazán vett zsánerek. PUSKÁS LILLA BESZÁMOLÓJA.

Nincs még egy fesztivál az öreg kontinensen, amelyik akkora figyelmet szentelne az Európán kívüli filmgyártásnak, mint Rotterdam. A fesztivált gründoló Hubert Bals a fejlődő országok filmjeinek megszállott rajongója volt, újdonságra éhesen utazta be a világ minden zegét-zugát és jó cinephilként állítólag évi 700 filmet megnézett. A róla elnevezett pénzügyi alap filmterv-fejlesztési és gyártási támogatással áll a harmadik világ filmesei mellé (nyilván dolgozik itt a posztkolonializációs bűntudat is). A Hubert Bals Fund az elmúlt 25 évben nagyjából 1000 film elkészüléséhez járult hozzá és tárta őket a nagyközönség elé. 
Tigris-díjat kapni pedig egyet jelent a nemzetközi véráramba való bekerüléssel. Idén a fő versenyprogram háromnegyede, és a Fényes jövő szekció több mint fele Ázsiából, Latin-Amerikából, Afrikából és Ausztráliából érkezett. Az utóbbi kategória neve árulkodik a fesztivál másik jellegzetességéről: a szervezők előszeretettel adnak szelet a kezdő független filmesek vitorlájába. Rotterdam ma nagyjából olyan, mint egy egész világra kiterjesztett tehetségkutató, amelynek felfedezettje volt korábban Jim Jarmusch és Wim Wenders is.

Az idei programba jó néhány zsenge coming-of-age darab került, amelyek kitűnnek a mezőnyből szilaj elevenségükkel. De igazán érdekessé az teszi őket, hogy jellemzően a felnőtté válás társadalmi kontextusát is felvázolják. A történetek alakulását sok esetben az a közeg határozza meg, amelyikbe beágyazódnak, játszódjanak akár metropolisz széli slumben, ahogy a bűnözést életformaként kezelő Titli (Kanu Behl, India) és az erőszakban tobzódó God loves the fighter (Damian Marcano, Trinidad és Tobago Köztársaság), kisvárosban, mint az érzelgős gengszer-melodráma, a Gluckauf (Remy van Heugten, Hollandia), vagy világvégi kunyhóban, mint a csendesen filozofálgató August winds (Gabriel Mascaro, Brazília). 
A fiatal protagonisták általában elfogadják a rájuk kiszabott sorsot és annak a pesszimista teóriának a szemléltetői lesznek, amely szerint nemcsak az értékrendet, de a nyomor, az erőszak és a munkanélküliség tragédiáit is rendre megörökli a következő nemzedék. Sokkal érdekesebbek a környezetükkel dacoló kamaszok történetei. A már említett, remekül felépített Titli-ben a címszereplő mindent megtesz, hogy a saját útját járhassa. Céltudatossága ellenére elkerülhetetlen, hogy erkölcsileg egyre mélyebbre süllyedjen, mivel négygenerációs gengszter-famíliába született. Bár eleve kudarcra van ítélve, izgalmas nyomon követni a próbálkozásait.

Nem tudom megállni, hogy ne térjek ki hosszabban a kedvencemre, egyben az idei közönségdíjasra, a kolumbiai Oscar Ruiz Navia Los hongos című graffitis coming-of-age darabjára. A remek muzsikával megtámogatott film a kolumbiai underground szcéna átfogó képét rajzolja meg: keveredik benne a street art, a közösségi alkotás öröme, a kalózrádióból lüktető virgonc latin-amerikai ska, a performanszszerű illegális punkkoncertek, a társadalmi érzékenység, a rendőri erőszak elleni fellépés igénye és a világban zajló balos politikai mozgalmak iránti szolidaritás érzése. Ezzel párhuzamosan a főhősöket tökéletesen hidegen hagyja minden, ami a szüleik generációjának fontos: pénz, pártpolitika, vallási csoportok nekik az égvilágon semmit nem jelentenek. Annál jobban kijönnek a nagyszüleik korosztályával, Calvin például együtt lakik beteg nagyanyjával, akivel prímán megértik egymást. Az egyik emlékezetes jelenetben a menő graffitis szépen felöltözteti és kirúzsozza a nénit, aki ki akarja csípni magát a rokonokkal való skype-oláshoz. A főszereplő srácok önfejűek, de nem lázadók, ezért konfliktus nélkül érik el a céljaikat. Egyszerűen azzal, hogy saját világot teremtenek maguknak, olyat, amelyikben a művészet az értékmérő. Érezhető, hogy a perifériáról és a szegénységből sosem fognak kikerülni, de ezt nem is bánják. 

Érdekes reflexió a kortárs globális ökológiai problémákra a svájci Nicolas Steiner első egészestés doksija, az Above and Below, a társadalomból önként kivonuló amerikaiak portréinak gyűjteménye. Van köztük középkorú nő, aki Mars-expedíció előkészítésének szenteli az életét, egy elhagyott aluljáróba költöző nagyon szerelmes házaspár és egy idősödő magányos róka, aki talál egy üres katonai bunkert a sivatag közepén és itt rendezi be új otthonát, teljes összhangban a természettel. Ezek a kivételes figurák még az iskolás szerkesztés és a terjengős jelenetek ellenére is élvezetessé tudják tenni a filmet. 
A szokatlan című Banana pancakes and the Children of Sticky Rice egy sereg fontos kérdést felvet a turizmus etikai vonzatairól, a jelenkori kolonizációról, az interkulturális közeledés módozatairól, úgy, hogy közben folyamatosan váltogatja a szembenálló felek nézőpontját. A holland rendező, Daan Veldhuizen maga is megszállott hátizsákos utazó, aki mindig kamerával felszerelkezve indul el otthonról és láthatóan értékes gondolatokkal tér haza. Új filmjében felváltva savazza a világtól elzárt laoszi falucska pénzéhes lakóit és az azt elözönlő nyugati neohippikket, akik elhozzák az elektromosságot és a piaci alapú gondolkodást, miközben tönkreteszik azokat az értékeket, amelyekért jöttek. A komoly problémák ellenére a film tele van iróniával és felszabadult humorral, a hangnemek keverése mellett pedig a cinema direct felvételeket is alaposan összemixeli a fikciós elemekkel.

A vegyítés a műfajok szintjén is felkapott ötletnek tűnik, de nem mindig működik jól. Ott van például a Crumbs, az első etióp poszt-apokaliptikus sci-fi. Miguel Llansó elképesztő helyszíneket választott ki a végletekig redukált története hátteréül. Vannak itt káprázatos természeti tájak, amelyek fölött számítógép animált űrhajó lebeg a paródia jegyében, de aztán megjelenik egy egészen hátborzongató, elhagyott bowlingpálya, amelyik magától kezd működni, majd elhagyott vonattemető és ijesztően exponált omladozó ipari épületek. 
A végletesen különböző műfajok összefésülésével szerintem sokkal jobb munkát végzett a női vámpírfilm-paródiát Iránba bevezető Ana Lily Amirpour. A Girl Walks Home Alone at Night a csadort viselő nő látványát átértelmezi és hősét vérengző fenevaddá változtatja, de úgy, hogy közben jót röhög a saját ötletén és végletesen eltúlozza a vámpírfilmes jegyeket, ahogy egy rendes paródiához illik. Ebből már egyértelmű lehet, hogy ezek nem korszakalkotó filmek, de fejlődő országok-beli B-filmeket újdonságuk okán is élmény végignézni. Főleg, ha pionírok az adott műfajban és ott van bennük a potenciál, hogy trendet indítsanak el.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek