Számítógépes parancssorok, bonyolult kódok és természetesen hackerek világa az, ahol a kiberháború vagy -terrorizmus zajlik, és amelybe Michael Mann most bepillantást nyújt számunkra. Illetve hát ő úgy gondolja, hogy ezt teszi, valójában azonban a gengszter- és politikai thrillerek egykor nagy mestere olyan mértékben nem érti ennek a világnak a működését, hogy semmilyen releváns állítást nem tud megfogalmazni vele kapcsolatban. 

Egy kínai atomreaktort érő támadás után az amerikai és kínai bűnüldöző szervek együttműködéseként kihozzák börtönből azt a hitelkártya-csalásért elítélt hackert, aki a kínai kiberrendőrrel együtt sok évvel ezelőtt a vírus kódjait írta. Ők ketten vállvetve szállnak szembe a pénzügyi és emberi katasztrófákkal fenyegető machinációkkal.

Michael Mann úgy látja, hogy ennek az újfajta hadviselésnek az az egyetlen újdonsága, hogy az akciók egy részéhez nem szükséges fizikailag jelen lenni, hanem távolról is befolyást lehet gyakorolni, sőt akár olyan fizikai valóságban bekövetkező változások is előidézhetők, mint egy atomreaktor berobbantása – ahogy ez filmünk nyitó jelenete esetében történik. Ezen kívül azonban az ehhez kapcsolódó bűnszervezeteket ugyanúgy egyetlen ember irányítja, akinek hasonló módon fegyveresekre, készpénzre és földrajzilag rögzített helyekre van szüksége, mint ahogy ez a számítógép előtti korban történt.  

Mann sajnos végzetesen nem érti az internetes hálózatok diffúz, sokpólusú és anonim jellegét, ezért azt gondolja, hogy végül pendrive-ok, merevlemezek és szerverek fizikai jelenlétére redukálható minden. Valószínűleg úgy véli – és ezt sokszor, a rá jellemző alapossággal és látványossággal meg is mutatja – hogy a világ különböző részei között futó kódok (főleg a rosszindulatúak) hatására felizzanak a kábelek és villódzani kezdenek chipek. Azt hiszi, hogy a számítógépes vírusok és a hagyományos fegyverek között nagyjából annyi és olyan jellegű a különbség, mint, mondjuk, egy géppuska és egy pisztoly között.

Ebből a világnézetből fakad az az – egyébként oly sok hasonló filmben látható – forgatókönyvírói stratégia, melynek lényege, hogy a fura, kódokkal történő machinációkat végül úgy irányítják, hogy tárgyak és főleg emberek fizikai jelenlétét igénylő szituációkra redukálódjanak. Ahol aztán már a bármilyen akciófilmben megszokott, begyakorolt megoldásokat és kliséket lehet újrajátszani, ahol ropoghatnak a gépfegyverek, robbanhatnak az autók és puffanhatnak az ökölcsapások. A Blackhatben legalább két olyan pont van, ahol nagyon érződik, hogy mesterkélten kellett elterelni az eseményeket a monitorok és billentyűzetek világától. Mondhatnánk, hogy hasonló a problémája a legújabb Die Hard filmnek is, azonban Bruce Willis hősködését azzal menthetjük, hogy ott legalább – enyhén ironikus felhanggal – folyamatosan tematizálódik az öreg rendőr idejétmúltsága. Itt azonban fiatal számítógépes guruk és tejfelesszájú kódfejtő zsenikről van szó, akikkel kapcsolatban egy pillanatra sem merül fel, hogy egy analóg világ itt ragadt emlékművei lennének.

További forgatókönyvi bakik is megfigyelhetők, amelyek egyrészt a történet egyéb alkotórészeinek (például a tőzsde) működésének felületes ismeretéről árulkodnak, másrészt a karakterek és a közöttük lévő viszonyok kidolgozatlanságáról. Megdöbbentő a börtönből feltételesen kiengedett, bűnüldözővé vált hacker és a kínai rendőr húga közötti románc bumfordi elnagyoltsága, amivel kapcsolatban néhány óra és egy szeretkezés után már hatalmas szerelemről és soha nem látott boldogságról beszélnek a szereplők. Egyértelmű, hogy a Blackhat legnagyobb problémái a forgatókönyvben keresendők – nem tudom, ebben mekkora szerepe van annak, hogy szokása ellenére Michael Mann ezúttal kimaradt ebből a folyamatból.

Kifejezetten súlyosnak érzem azt a leginkább a Bush-korszak legvéresszájúbb filmjeire emlékeztető, terrorizmussal kapcsolatos retorikát, amelyet a film megvalósít. Két olyan helyzet is van a filmben, amelyben a történet logikája és értékrendje szerint az emberi jogok és a privát szféra minimális szintű törvényi védelme az állammal és a bűnüldöző szervekkel csak a felderítést (és így hőseink sikerét) megnehezítő fölösleges bürokratikus akadályként jelenik meg. Ráadásul mindkét esetben ez, az adott „akadályt” képviselő személyre történő ráhatás révén, könnyedén elhárítható. Ez a fajta reakciós ideológiai beállítódás egyenesen érthetetlen egy olyan rendezőtől, aki A bennfentesben még radikálisan az ellenkező pozíciót képviselte.

Leginkább a film komótos ritmusát gondolom értékelhetőnek, azt a végletes kidolgozottságból fakadó ráérősséget, ami a legtöbb jelenetet jellemzi, és ami lehetővé teszi számunkra, hogy ne csak átszáguldozzunk a történeten, hanem szemlélődjünk. Ugyanakkor ez a több mint két órás film második felében egyre fárasztóbb kezd lenni, mert a történet rendkívül kiszámítható, és a karakterek forgatókönyvből valamint színészi tehetség hiányából származó egysíkúsága miatt nem igazán van mit néznünk.

A Blackhat – bármennyire nagy lelkesedéssel várta e sorok szerzője – legfeljebb az alkotói lustaság emlékműveként lehetne maradandó. Egy olyan retrográd és reakciós mű, amely nem érti a közeget, amit ábrázol, viszont nem veszi a fáradságot, hogy legalább abban (mondjuk karakter- és környezetábrázolásban valamint akciójelenetekben) csillogjon, amihez bizonyítottan ért. Lehet, hogy Michael Mannt már nem is engedik dolgozni, és helyette csak egy az ő stílusjegyeit másoló vírus terjed világszerte a mozik szerverein?