Foxcatcher
2015.01.30.

Az Aranypolgár legfrissebb örököse egy nazális hangú madárszakértő, birkózómezben. Öt Oscar-díjra jelölték, de kritikusunk szerint mégis alul van értékelve Bennett Miller legújabb munkája. NAGY V. GERGŐ CIKKE.

Amerika a siker, az egyenlőség és a nyitottság hazája – meg az elnyomottaké és a tébolyig frusztráltaké. „A demokratikus közösség ára a represszió” - írta valamikor Andrew Britton, az egyik legnagyobb (sőt, mentora és tanítványa, Robin Wood szerint: a legnagyobb) angol nyelven író filmkritikus az amerikai filmről merengve, és ez a bombasztikus észrevétel Bennett Miller delejező filmje, a Foxcatcher kapcsán is relevánsnak mutatkozik. 

Merthogy a cselekmény legfőbb attrakcióját jelentő amatőr sportbarát – a műorral és jeges manírokkal ékített billiárdos, a csendes luxusban tébolyodó John E. du Pont (Steve Carrell) – valójában éppúgy az elfojtás és a frusztráció jellegzetesen amerikai áldozata, mint megannyi királyi jólétben senyvedő elődje Charles Foster Kane-től (Aranypolgár) Daniel Plainview-ig (Vérző olaj). Mindaz, amiről ez a hatalmas birtokán madarakat, fegyvereket és birkózókat gyűjtő férfi szónokol – az amerikai alkotmány, a szabadság és a nemzeti felsőbbrendűség –, csupán az elnyomás és a kizárás révén lehetséges: ki kell zárni, elnyomni a vadont (lásd az indiánok kiirtását és ennek tagadását), a testet (lásd az eredendően puritán amerikai etikát) és a vágyat (legyen az a bűnözés vagy a szexualitás). 

S mindezen elfojtást és repressziót egy emberként testesíti meg ez a virtigli Amerikai Szörnyeteg – a fegyvergyáros családba született, steril magányban avasodó, a visszautasítást csak hírből ismerő óriáscsecsemő, aki tehetség és fizikum híján és a sport nagy barátjaként edzővé, mentorrá, spirituális apává és igaz hazafivá, egyszóval sikeres amerikaivá igyekszik stilizálni magát a kilóra kibérelt, zavart tekintetű birkózói között.  

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Az amerikai sikerkultúra másik arcáról és a maszkulin etika kudarcáról mesél tehát Bennett Miller fojtogató tragédiája, amely e nevezetes történelmi tébolyult (az excentrikus birkózó-mecénás valóban létező figura volt, 2010-ben halt meg egy börtönben) legnevesebb áldozatait avatja főszereplővé. A minden tekintetben perfekt expozíció egy mogorva olimpikon, Mark Schultz (a lefegyverző fizikális jelenléttel dolgozó Channing Tatum) ingerszegény mindennapjairól tudósít: hiába a 84-es aranyérem és a tiszteletet parancsoló elhivatottság, a bulldogképű birkózó 20 darab dollárét mesél a sikereiről általános iskolásoknak, szívhasító magányban eszi a zabpelyhet a csukaszürke lakásán, és szerető bátyja, a legendás Dave (Mark Ruffalo Oscar-jelölt, magisztrális mutatványa) árnyékától is képtelen szabadulni. 

Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy az ismeretlen mecénás telefonhívása után a feszengő bika kisvártatva csomagolni kezd – majd rövidre rá már afféle apapótlékot és igaz barátot lát a reagani szólamokat hangoztató és vaskos csekkekkel hadonászó vendéglátójában. Miller filmje nem csupán két társadalmi osztály, de legalább annyira két magány között teremt kapcsolatot – merthogy a profi sportoló aszketikus életmódja és a patrióta billiárdos izolációja valóban érintkezni tud a macsó kódok és értékek közös felületén. (S innen nézve a születéstől fogva adott, korlátlan gazdagság és a profi sport egyként az intézményes frusztráció terének mutatkozik.)  Ám a két másodrendű férfi törékeny barátsága rögvest felbomlik, mikor kiderül, hogy az egyre inkább elboruló pótapa valójában a bátyra, a nagy Dave-re utazik, Dave pedig ugyan elfogadja meghívását, de nem nagyon tudja leplezni, hogy megveti – s ezzel a megalázott, sértett férfiak konfliktusa továbblendül a tragikus végkifejlet felé. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ami persze már nagyjából a nyitánytól borítékolható, hiszen Bennett Miller engesztelhetetlenül baljós hangulatban és folytonos feszültségben prezentálja du Pont és a Schultz-testvérek amerikai tragédiáját. A Foxcatcher kompozíciója markáns ellentétekre épül: éppolyan éles kontrasztban áll John du Pont farmjának rideg, fényűző közege és a szutykos edzőtermek világa („low sport” – mondja a birkózásról du Pont anyja, és értjük, mire gondol), mint az egymásnak feszülő, izzadt bikatestek és a melankolikus zongorafutamok, vagy a szmokingba öltözött vendéglátó és Mark Schultz masszív meztelensége egy éjszakai találkozón. 

Miller a kompozíciókban és a vágásokban is éles kontrasztokkal dolgozik – legyen szó a piros és a kék szín használatáról, vagy azokról a szcénákról, ahol a jelenetek végét eluraló zajokat (mint például egy helikopter zúgása) teljes csend váltja föl –, mindez pedig éppúgy hozzájárul a cselekmény intenzív és fojtott belső feszültségéhez, mint a méretes ellipszisek a ravasz történetmesélésben. Nem tudjuk meg pontosan, mitől változik meg Mark és John viszonya, ahogy arra se kapunk igazán artikulált választ, hogy a fináléban pontosan miért is kerül elő a végzetes fegyver – és Miller a dialógépítésben is az elhallgatásra, a csöndekre alapoz. Súlyos, drámai, olykor pedig nevetséges szünetek tagolják a beszélgetéseket, és a színészi brigád jóvoltából nagyjából mindegyiknek valódi tétje és ereje van – de ezeknél a dialógusoknál is kifejezőbbek a fizikai összecsapások: a két testvér edzése a nyitányban például lenyűgöző erővel rajzolja ki kettejük ellentmondásos viszonyát az intimitástól az agresszióig.

Nyugtalanító, lehengerlően rémisztő film a Foxcatcher, jóllehet akadnak benne szívmelengető vagy komikus mozzanatok is – Steve Carrell műorrától kezdve a groteszkig elrajzolt anya-fiú viszonyig (ami Vanessa Redgrave erős anyafigurájával a pszichothrillerek vonatkozó hagyományát idézi). Apátlan, győzni vágyó férfiakról, a férfiúi és a nemzeti öntudat amerikai kudarcáról mesél Miller komplex munkája – és a maszkulin minták vizsgálatában semmivel sem alávalóbb Scorsese Dühöngő Bikájánál. Ám legfőbb érdeme alighanem az, ahogy a birkózómezes Nosferatu arisztokrata közegét átlényegíti, és ahogy a végtelen vagyon pervertáló hatását ábrázolni képes. Greig Fraser kamerája előtt az idilli, őszi táj és a pazar szépségű kastély fájdalmasan hidegnek tetszik, a tágasság és az esztétikus rendezettség pedig magától értetődően válik félelmetessé. A Foxcatcher fizikailag, szinte testi tapasztalatként közvetíti a hatalom és luxus elnyomó erejét – illetve azt az elfojtást és elfordulást, amelyből „mindig bűntény születik” (Nádas Péter). Lehet, hogy a metaforikus lezárás drámai értelemben nem igazán kielégítő – de Miller magával ragadó, fantasztikus filmje a legkevésbé sem kíván megnyugtatni és kielégíteni: a Foxcatcherben a frusztrált férfiasság és a korlátlan hatalom kényelmetlen, felkavaró és dermesztő látvány. 
Cím:  Foxcatcher,  Rendező:  Bennett Miller,  Forgatókönyvíró:  E. Max Frye, Dan Futterman,  Zeneszerző:  Mychael Danna,  Operatőr:  Greig Fraser,  Vágó:  Stuart Levy, Conor O\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\'Neill,  Szereplők:  Steve Carell, Channing Tatum, Mark Ruffalo, Sienna Miller, Vanessa Redgrave, Anthony Michael Hall, Guy Boyd