Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉLJEN A RÉGI HÚS?

David Cronenberg: Konzum
2015. jan. 25.
Az elsőkönyves Cronenberg papíron visszatér hírhedt mániáihoz: a Konzum baudrillardi kannibálkrimi, amely tobzódik horrorban és filozófiában, árufetisizmusban és nemi betegségekben. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
„Téged akarlak, Max” – mondja a szerető, miközben arca betölti a teljes képernyőt. A Videodrome-ban van, ebben a brutális kínzásokat és szadomazochisztikus szexet sugárzó adásban, amelynek jele – mondják – agydaganatot gerjeszt a nézőjében. Max már hallucinál a hatásától, és fejét a duzzadt tévéképernyő-szájba nyomja, egész fejjel smárolva le a katódcsöveket, amelyek hús-vér organizmusként domborodnak feléje. 17 évvel később már videokazetta sem kell, amelyet az áldozat felnyitott hasüregében játszanak le, hogy egy rejtélyes társaság átprogramozza a felhasználók agyát. Az eXistenZ játékosai önként lövetnek bemeneti nyílást gerincükre, hogy rácsatlakozhassanak egy lélegző biciklipumpát formázó bioport segítségével a virtuális játékra, amelyből hiába lépnek ki, akkor is csak egy újabb virtuális játékban találják magukat.

konzum

Klasszikus cronenbergi képsorok, amelyek a kanadai kultrendező egyik fő témájára világítanak rá: arra, hogyan írja át a technológia az emberek tudatát. Ez persze csak egy az agilis zombiként vissza-visszatérő kérdések közül, amik David Cronenberg fantáziáját már évtizedek óta birizgálják, de olyan, ami a legfontosabb filmjeiben bukkan fel. Az „Éljen az új hús” szlogenjét megszövegező Videodrome-ban a tévé túlstimulált képözöne, az eXistenZ-ben a videojátékok virtuális valósága, a Karambolban a géptestek és a halálveszély gerjesztette szexuális kéj az, ami eluralkodik a főhős elméjén és elburjánzó vírusként az egész világképét átrajzolja.
A Konzum is hasonló témát boncolgat, de – ezt már előre leszögezhetjük – nem furakszik az életmű legerősebb, leghökkentőbb darabjai közé. A könyv a szerző kedvenc motívumaival zsonglőrködik, és régi, bejáratott Cronenberg-témákból tapaszt össze új történetet. E szerint Naomi és Nathan, két Nikon-hívő fiatal újságíró, akik kapcsolatukat chatszobákon és Skype-ablakokon, munkájukat pedig libidójuk és sármjuk segítségével végzik, különös ügyekbe keverednek. Egyikőjük a Budapesten félillegalitásban dolgozó sebész, dr. Molnár páciense, másikuk a feleségét megölő, majd belakmározó filozófus nyomába ered, hogy aztán évtizedek óta eltűnt nemi betegségre, neomarxista kultúrkritikára és Blikk-címlapra illő horrorsztorira bukkanjanak.
A lapokon felvonuló bizarr ötleteket szemlézve mondhatnánk akár, hogy Cronenberg, aki az utóbbi időben álmosító pszichoanalízisdrámákat (Veszélyes vágy) és üresmondó Hollywood-kritikákat (Térkép a csillagokhoz) forgatott, újra formába lendült. A túlrészletezett sebészi beavatkozások, a jóízű emberhúsevések, a halálos és a nemi betegségek, és persze a testi deformitások feltüzelte kéjvágy keni rá az ismerősség cronenbergi mázát a könyvbeli miliőre. Csak győzzük vonni a párhuzamokat: a női mellben neszező rovartelepről A légy tudósa juthat eszünkbe, aki ember-légy fúziója után az első rovarpolitikus kívánt lenni, az Észak-Koreából kiinduló összeesküvésről pedig minden második Cronenberg-film, ami azt sugallja: talán nem csak a teljes fel- és megháborodás felé ténfergő hős képzeli, hogy az egyén végletesen kiszolgáltatott a titkos szervezeteknek, na meg a digitális technológiáknak és az elmében lelőhetetlenül tobzódó kép(zet)eknek.
De ami igazán érdekes, az épp az újdonság, vagyis a régi hús 2.0-s átdolgozása. A Konzum szerencsére nem a fogyasztói társadalom kritikája – akkor nemcsak öntelt, de unalmas is lenne –, hanem annak szatírája. És nem is annyira a konzumtársadalomé, az árufetisizmusé, és egyéb kapitalista okosságoké, hanem az ezeket marxista alapállásból kritizáló francia értelmiségieké. Cronenberg a maga kificamlott humorával jót nevet mindkettőn: a kór-, valamint a kortüneten, és az azt kielemző filozófuson egyaránt. Mert nem lehet teljesen komolyan venni azt, amikor kannibál filoszunk a cannes-i desztivál fényes padlócsempéjéhez verdesi az észak-koreai direktor fejét, mert az beszólt a feleségének, vagy amikor „a tápláló emlő egyetemes vallásáról írott Csecs és ajak” című művéről értekezik.
Félreértés ne essék: a Konzum túlzásai mögött van gondolat. Nem is egy. Sorai között ott kísértenek a posztmodern elméletek alapszövegei, mint Guy Debord-tól A látvány társadalma vagy Jean Baudrillard-tól A Rossz transzparenciája. Nathan és Naomi a kortárs képernyőkultúra legádázabb felhasználói, akik már úgy használják az elérhető technológiát – a fényképezőgépeket, az okostelefonokat, a számítógépeket –, mint egy baudrillard-i protézist, amely meghosszabbítja személyiségüket, kiegészíti tudásukat. (Platóni ihletésű gondolat: ha az írás sorvasztja az emlékezetet, az internet, amelyen keresztül azonnal megnyitható az információ végtelenje, még inkább.)
„Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott” – szól a debord-i szentencia, és Naomiék ennek a reprezentációvilágnak a kihűlt érzelmű törtetői. Cronenberg szerencsére nem kritizál, csak rögzíti a világhálóba gabalyodott fiatalok életét. A multitaszkingot, amikor az ember többfelé osztja figyelmét, de igazán se a telefonbeszélgetésre, se az internetezésre nem figyel – és ezen keresztül a kézzel tapintható valóságtól eloldódó személyiséget, amelynek gondolatai szex közben is máshol járnak: ki az édesanyjával folytatott vitát, ki „témaszexet”, azaz filmélmények és emlékképek hatására átszínezett aktust vizionál. Az író-rendező ráadásul okosan görgeti végig a kannibalizmus metaforáját a történet több területén is – ezt jelzi a regény eredeti címe, a Consumed is, ami egyszerre utal az emésztésre és a fogyasztásra. A kannibalizmus a filozófusoknál: az együtt megöregedett pár elszakadástól való félelmének következménye – a fiataloknál: a kényszeres képrögzítés, a képekkel való birtoklásvágy metaforája.
A Konzum legjobb soraiban a Cosmopolisnál aktuálisabb és egyszerűbb megfigyelésekben pellengérezi ki a technológiafüggők viselt dolgait. Ám egyéb pillanataiban Cronenberg, úgy gyanítjuk, játékot űz, mégpedig gúnyosat, és jó adag irónia lapul abban, hogy ezúttal egy „best of Cronenberggel” szórakoztat. Hiszen pont azt kínálja, amit az utóbbi tíz-tizenöt évben rajongók és kritikusok hiányoltak a művéből. De hiába kutat megint a nemi vágy elferdülései vagy a tudatot átformáló technológiák tájékán, művéből két dolog is hiányzik: a pokolba forduló világot új színben feltüntető központi metafora, valamint a tét, az érzelmi tét, ami miatt egy fikarcnyit is éreznénk a szereplők iránt. Cronenberget gyakran vádolják klinikai távolságtartással, de filmjeivel szemben – melyeknek legjobbjai mélyen érző darabok A légy párkapcsolati és rákos melodrámáján keresztül a testet a tévével összeolvasztó Videodrome-ig – a Konzum az, amely túl nagy távolságot tart saját világától. Szatirikus, önironikus hangneme és az ebből fakadó komolytalan elrugaszkodás azzal jár, hogy csak szemöldökráncolós rácsodálkozással lehet olvasni a regényt.
Tudjuk jól, a filmes auteurnek legalább olyan rossz, mint nyuszikának a sapkás viccben: ha a szokásos dalát fújja, az a baj, ha nem, akkor pedig az. Cronenberg megpróbálta a Cosmopolis és a Térkép a csillagokhoz szatirikus hangnemét hozzáigazítani azokhoz a témáihoz, amikkel kiérdemelte a vérbáró nevet – csak épp most science fiction körítés helyett a mai rögvalóból merítette a technológiai hátteret (3D-s nyomtatók, Nikonok, okostelefonok). A végeredmény felemás, hiszen ami frissíthette volna a cronenbergi univerzum rendszerét, nem tett mást, csak újracsomagolt a régi húst. Mégis: Cronenberg jó, sőt nagyon jó író, a Konzum pedig érdekfeszítőbb, mint bármi, amit az Eastern Promises óta alkotott.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek