Beszélgetés Miklauzic Bencével
2015.01.25.

Milyen a szakmailag hiteles parkolóőr-élet? Hogyan cseng össze a kávéfőző kotyogásából morzekódot fejtő figura a valósággal? Egyáltalán: mi köze a Budapesten omló vakolatnak Hollywoodhoz? Parkolóról, Filmalapról és Simó-osztályról Miklauzic Bencével beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Amikor az Ébrenjárókat írtad, indulatok forrtak benned amiatt, hogyan kell az embereknek „alkalmazkodniuk egy világhoz, ami semmilyen esélyt és fogódzót nem ad, hogy alkalmazkodjanak hozzá.” A Parkolóban is hangsúlyos téma, hogy milyen kompromisszumokat, áldozatokat kell hozni ahhoz, hogy a mai magyar kapitalizmusban elboldoguljanak az emberek. Most is indulatok fűtötték a forgatókönyvet?

Miklauzic Bence: Mindig kell, hogy fűtse valamilyen szenvedély, indulat és kíváncsiság, mert anélkül nem lehet jó filmet csinálni. Ha a film alapgondolatáról beszélünk, hogy mit jelent megőrizni az ember szabadságát, identitását, integritását, amikor jön valaki felülről és elkezdi azt megtaposni, akkor érthető, hogy milyen indulat is lehet egy ilyen film mögött. Az a legfontosabb, hogy a néző érvényesnek érezze a filmet, és azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket teremt. A film egyébként egy képből bontakozott ki: egy üres telken lévő parkolóban állt egy lakókocsi, amelyből hajnalban kilépett a Lengyel Feri. Ez egy visszatérő kép volt nálam, és a visszatérő képekre illik egy alkotónak hallgatni, mert lehet, hogy dolga van velük.

R: A Hőskeresők kapcsán az erős hazai kocsmaábrázolás-hagyományhoz raktad hozzá a magadét, a parkolóábrázolás terén viszont iskolát kellett teremtenetek, hogy önálló karaktert adjatok ennek a lecsupaszított, jellegtelen térnek.

Miklauzic Bence
Miklauzic Bence
MB: Öreg házak, omló vakolatok között egy poros telek, rajta egy lepusztult lakókocsival: nem épp jókedvre derítő helyek ezek. Mi mégis színesre akartuk megrajzolni, hogy ne szocio-dimenziója legyen, hanem az derüljön ki, hogy egy ilyen hely is gazdag lehet attól függően, hogy kik vannak ott, mik történnek velük. Igyekeztünk olyan kameramozgásokat, át-, le- és fellátásokat létrehozni, amikkel ki tudjuk nyitni és izgalmasabbá tudjuk tenni a teret. A másik oldalról pedig motivikusan próbáltuk felépíteni a filmet a madárfészek megvédésétől a kávéfőzőn keresztül a Wunderbaum osztogatásig, illetve Légiós életformájának bemutatásáig.

R: A parkolóőrszakma visszajelzései szerint hiteles is lett a filmed.

MB: A Varsói Filmfesztiválon volt a Parkoló nemzetközi premierje, ahol odajött hozzám egy lengyel férfi. Ez egy nagyon jó és nyitott fesztivál, amelynek az utca embere adja a közönségét. Ez a férfi azért jött el, mert a programban látta, hogy egy parkolóban játszódik a film és a szakmájába vág. Ő ugyanis parkolóőr, és azt mondta, neki nagyon tetszett a film, pont ilyen a szakmája. Ez azért meglepett, hiszen a film elég szélsőséges helyzetekig megy el. Magyar parkolóőröktől viszont még nem kaptunk visszajelzést. (nevet)

R: Hogy született meg Edgár, a kávéfőzős kódfejtő alakja?

MB: Nekem otthon kotyogós kávéfőzőm van, és egy idő után eszembe jutott, mi lenne, ha valaki elkezdené morzeként megfejteni ezeket a hangokat. Szeretem, amikor kis rések támadnak a realitáson, és úgy éreztem, ez a motívum megtalálta a helyét a filmben. Tízből kilenc ember azt mondaná, hogy Edgár őrült, mert azt vallja, hogy üzenetek jönnek a kávéfőzőből. Én viszont nem gondolom, hogy őrült lenne, csak van egy stratégiája az életre. Amikor helyszíneket nézegettünk és beszélgettünk parkolóőrökkel, találkoztunk olyannal, aki kódfejtő volt a hadseregben. De addigra már megszületett Edgár figurája, tehát az élet visszaigazolta a kreálmányunkat. Nagy dolog, amikor összecsillannak a fikció és a valóság elemei.

R: A filmalapos rendszer felállásakor azt nyilatkoztad, hogy a filmalkotóknak is nyitni kell a közönség felé. Hogy érzed, a Parkolóval ez sikerült?

MB: Én mindig is ezen az állásponton voltam, ezt nem a Filmalap miatt mondtam. Hogy máshogy lehetne filmet készíteni, mint a közönségnek? Tudom, sokan nem hiszik el, de nem magunknak csináljuk a filmeket. A Parkolónál is folyamatosan arra gondoltunk, hogy milyen hatásokat kell elérnünk, hogy a néző azt érezze, amit szeretnénk. Az a lényeg, hogy érzelmi helyzetbe hozzuk a nézőt. Ha viszont akkor nyitunk sikeresen a közönség felé, ha százezren nézik meg a filmet, akkor nem tudok határozott igennel felelni, mert mi nem vígjátékot készítettünk, és ma Magyarországon csak a vígjátékokat nézik meg ilyen nagy számban. Jóllehet, ezzel a filmmel elmegyünk fesztiválokra, és több külföldi eladásunk is van, tehát világszerte több százezren fogják látni.

R: A ScriptEast workshopjában fejlesztettétek a forgatókönyvet. Tom Abrams hollywoodi filmeken edzett látásmódja miben segítette a Parkoló szkriptjét?

MB: A ScriptEast tutoriális rendszerben működik, és Tom volt a konzulensünk. Ő elsősorban hollywoodi forgatókönyveket írt, mi viszont egy másik filmkészítési hagyomány felől jöttünk, ezért termékeny volt köztünk a találkozás. Nagyon kíváncsiak voltunk egymásra, és ebből a kíváncsiságból nagyon jó beszélgetések és érdekes viták keletkeztek. Ő például azt mondta, hogy ha hős van és antihős, akkor az antihős gonosz, aki el akarja pusztítani a parkolót és kész. Nekünk viszont az a tapasztalatunk, hogy Kelet-Európában és Magyarországon a hősök és az antihősök nem egyértelmű kategóriák: a jók kicsit maszatosak és a rosszak is megérthetők. Utána ebből a szempontból néztük meg a hőseinket, és amit tudtunk, hasznosítottunk a hollywoodi forgatókönyvírási technikákból. Neki gyakorlata van már abban, hogy kitalálja a filmek végét, de amikor az utolsó verziót olvasta, azt mondta, hogy nem tudta kitalálni, úgyhogy talán jól gazdálkodtunk a történet elemeivel.

R: Andy Vajna is Hollywood felől jött, neki viszont nem tetszett a Parkoló.

MB: A tesztvetítésen nem a kész filmet látta a Filmalap döntőbizottsága. 12 perccel hosszabb volt, mint a mostani verzió, és még a hang- és képutómunka előtt állt. Úgy érzem, Vajna inkább a műfajok felől tud megfogni egy filmet, és ugyan ez is megközelíthető különböző műfajok felől, de nem tisztán műfaji film, így voltak számára lassú elemek és olyanok, amik szerinte nem képezték a cselekmény szerves részét.

R: Filmkészítőként mennyire érzel nyomást, hogy megfeleljetek Vajna, vagy épp a forgatókönyvelbíráló bizottság ízlésének?

Jelenet a Parkoló című filmből.
Jelenet a Parkoló című filmből.
MB: Amikor beadtuk a pályázatot, akkoriban alakult meg a Filmalap, és a forgatókönyvünk akkor kapta meg a ScriptEast különdíját, tehát úgy éreztük, van valami a kezünkben. Semmilyen csinosítást nem végeztünk rajta, nem akartuk kitalálni előre, hogy mit fog szólni hozzá a Filmalap. Tudom, hogy vannak, akik megpróbálják, a Filmalap pedig keresi a minél nagyobb nézőt behozó filmeket. De vélt elvárások alapján nem lehet filmet készíteni, csak szívből, hitből és kreativitásból. Nagyon jó forgatókönyvvel érdemes csak pályázni, de nem a Filmalap miatt, hanem azért, mert minden alkotónak magával szemben kell ilyen elvárást támasztania.

R: Hajdu Szabolcs a Délibáb kapcsán erkölcsi kérdést csinált abból, hogy el szabad-e fogadni a Filmalap pénzét. Neked vannak ilyen jellegű aggályaid?

MB: A filmszakma egy része ab ovo erkölcsi kérdésként kezeli ezt, a másik nem. Mi úgy alakítottuk ki a filmünk végső verzióját, ahogy mi gondoltuk, semmilyen nyomás nem volt rajtunk. Én nem gondolom azt, hogy erkölcsileg megvetendő lenne, ha ma egy filmes pályázik a Filmalaphoz. A saját könyvét viszi oda, nem rendelésre dolgozik, és nem kér senki olyat, hogy végződjön jobban a film, mert ma Magyarországon olyan jól végződnek a történetek… Mivel politikai befolyás ilyen formában nincs, ezért hamis erkölcsi kérdésként beállítani, hiszen nem kell lemondani a szabadságunkról és az identitásunkról. Azért tehető fel ez a kérdés így, mert a Filmalap megalapításával kapcsolatban nem konzultáltak a filmszakmával. Ezt kezelhették volna szerencsésebben is, és akkor ma nem kéne magyarázkodnia egy filmrendezőnek, hogy hogyan mer egyáltalán filmet csinálni.

R: Elmondásod szerint nem építesz életművet, de visszatérő témák azért akadnak a filmjeidben. A Parkolóban hangsúlyos, hogyan alakul ki és bomlik fel egy mikroközösség, ahogy a Hőskeresőkben is szétzilálódik egy közösség, az Ébrenjárókban pedig a párhuzamos szálak összeérésével teremtődik meg egy.

MB: Alkotóként a találkozások érdekelnek: mik történnek és mik a lehetőségei az embereknek, amikor találkoznak. A zöld sárkány gyermekei egy barátságról szól, a Parkoló pedig egy harcról, de mindkettőben sorsdöntő találkozások vannak, amelyek során hirtelen kiéleződik a mindennapok valósága, és nagyobb volumenű dolgok dőlhetnek el.


R: Filmesként erős közösségből jössz: a Simó-osztály az iskola elvégzése után is kapcsolatban maradt és megalapította a Madzag Filmegyesületet, illetve létrejött a filmjeiteket gyártó Katapult Film, ami a Parkolót is készítette. Mennyire létezik még köztetek ez a közösség és összetartás?

MB: Ez a közösség akkor volt a legerősebb, amikor létrejött az egyetemen, illetve amikor meghalt Simó Sándor. Létezik ma is, de azóta törvényszerűen lazult valamelyest, hiszen telik az idő, mindenki csinálja a maga dolgát. Össze szoktunk jönni időnként és megbeszéljük, hogy kivel mi van, de alkotói módon egyre kevésbé veszünk részt egymás dolgaiban. Eleinte még nagyon fontos volt a másik véleménye és a közös megbeszélések, mert fiatalok voltunk, és árvának éreztük magunkat. Most már talán mindannyian többet tudunk, és nem igényeljük azt az intenzív közösségi létet.

R: Ha az első filmedet, az Ébrenjárókat Simónak ajánlottad, a Parkolót ajánlhatnád Simonnak, a fiadnak. Nemcsak azért, mert ő is szerepel a filmben, hanem mert a Hőskeresők után itt is felbukkan a téma, hogy az apák milyen örökséget, világnézetet hagyományoznak a gyerekeikre.

MB: Lengyel Ferivel és Hegedűs Bálinttal hármunknak összesen nyolc gyereke van, ezért sokat beszélgettünk arról, hogy egy szülő mit mondhat a gyerekének erről a világról és a mai Magyarországról. A filmben egy gyerek bekerül erre a hadszíntérre, ahol a felnőttek különböző stratégiákat mondanak neki, hogy hogyan kell helytállnia. Az apja azt mondja, hogy háború van, és pengének kell lenni, aki átszúrja ezt a világot, a Légiós pedig azt, hogy nem kell fegyverré válni, hanem türelmesnek kell lenni. Nehéz kérdés, hogy egy kilenc éves gyerek kinek hisz és mit csinál. Hogy ezt a gyereket a fiam játssza, az egy próbafelvétel eredménye. Neki is azt kellett csinálni, mint a többieknek, és helytállt ott is és a forgatáson is, miután kapott egy komoly felkészítést. Ami a vásznon látható, az hitelesíti a jelenlétét.

R: Pálfi György azt mondta, hogy Simó Sándor „világnézetet tanított, vagyis azt, amit ő megélt”.


MB: Én nem szeretnék világnézetet átadni. 30-40 év múlva talán elmondom a hallgatóknak a világnézetemet, de azt gondolom, hogy mindenkinek a saját világnézetét kell kialakítania. Tanárként azon dolgozom, hogy minden diák megtalálja azt az eszköztárat és azokat a gondolatokat, amivel rendezőként meg tud nyilvánulni. Simó számomra egy irodalmi ember volt, akinek mindig az volt a fontos, hogy mit gondolunk a világról. Az ő világnézete az volt, hogy nekünk legyen világnézetünk és azt képviseljük. Az egyetemre úgy kerültem, hogy megkért, maradjak tanársegédnek egy következő osztálynál. Az, amit én gondolok, és amit ő gondolt a világról, elég közel állt egymáshoz. Például arról, hogy az emberi találkozások, azok csodája és rengeteg vetülete lehet magja egy filmnek. Nála is voltak olyan szereplők, mint a parkolóőr vagy A zöld sárkány gyermekeiben a kínai, akik próbálták úgy forgatni a világot, hogy létrehozzanak egy olyan helyet, ahol jó lenni.

R: A Simó-osztály egy része elkészítette azt az ikonikus filmjét, amihez kötik a nevét, például Pálfi a Taxidermiát vagy Török Ferenc a Moszkva teret. Habár te is jó filmeket készítettél A zöld sárkány gyermekeitől a Hőskeresőkig, az életművedből még hiányzik ez a film.

MB: Nem szeretnék ezen a kérdésen sokat görcsölni. Én azt csinálom, amit tudok: filmeket. Hogy ezekre hogyan reagálnak a különböző közegek, amelyekben megjelenik, az más kérdés. Az Ébrenjárók kapcsán kaptam egy levelet Törökországból, hogy az illetőnek megváltoztatta az életét a film. Azt gondolom, hogy akkor volt értelme elkészíteni, és nem arra gondolok, hogy mikor kapok már Balázs Béla-díjat. Eddig mindegyik filmem megtalálta azt a közeget, amelyben visszaigazolódott, hogy érdemes volt megcsinálni. Nincs bennem hiányérzet, ahogy azzal sincs dolgom, hogy a magyar mainstream filmszakma és az újságírók kit milyen polcra helyeznek. Megvannak azok a nézők, akiktől megkapom az elismerést.
Szerző: Soós Tamás