Závada Pál-est / Literárium – Kortárs írók a Müpában
2015.01.26.

A kortárs irodalomról szóló beszélgetések minden bizonnyal legnagyobb belmagasságú helyszínén, a Müpa Üvegtermében gyűltek össze Závada Pál olvasói, hogy egy maratoni hosszúságú irodalmi esten vegyenek részt a Literárium sorozat keretében. POGRÁNYI PÉTER ÍRÁSA.

A szerző, miután kimerítően válaszolt a műsorvezető, Jánossy Lajos kérdéseire, és fel is olvasott legújabb könyvéből, egy avantgárd fordulattal a zongora mellé lépve nemcsak füttytudományát mutatta be, de még a Szomorú vasárnapot is elénekelte, miközben Presser Gábor kísérte zongorán.

Nem tévedés, nem elírás, bizonyíték is van rá. Elsősorban nyilván erről marad emlékezetes ez az egyébként az efféle estek klasszikus forgatókönyve szerint játszódó rendezvény, de ezen kívül is bőven voltak emlékezetes pillanatok. Pillanatok, írom, hiszen nem lehet több mint két órán keresztül sziporkázni – a kevesebb több elvét pedig vélhetően a borsos jegyár miatt sem alkalmazták a szervezők. Jánossy Lajos visszafogottan, a kortárs irodalom világával csak lazább kapcsolatot ápoló közönség kérdéseit kihangosítva irányította a beszélgetést. Felvezetőjében úgy fogalmazott, hogy Závada Pál epikus gondolkodását mintegy leképezve hosszabb, epikus blokkokra tagolódik az est – ez azt jelentette, hogy nem lesz szünet. A szerző és a kérdező párbeszéde hamarosan kibővült: Závada vendége, Presser Gábor is csatlakozott a beszélgetéshez, két színész (Pető Kata és Hajduk Károly) hosszabb részleteket olvasott fel a Természetes fény című regényből – ami így az origó lett –, majd végül a már említett meglepetésprodukcióval zárult a program.

Závada Pál
Závada Pál
Az első blokkban az úgynevezett szerzői műhelytitkok kerültek terítékre. Závada Pál mintha az írószerep demitizálására esküdött volna fel: nyíltan és tárgyilagosan avatta be a közönséget az anyaggyűjtés, az interjúalanyokkal való bíbelődés vagy éppen a valóságos/fiktív törésvonal elmos(ód)ása okozta nehézségekbe és örömökbe. A Természetes fényt az életmű egy szakaszának betetőzéseként, lezárásaként láttató kérdésre válaszul arról beszélt, hogy neki nem volt részletesen kidolgozott terve a megírandó könyveiről – ellentétben Márton Lászlóval, aki már-már közmondásos precizitással tervezte meg előre már a kilencvenes években regényeit. (Mellékszálként talán érdemes idefűzni, hogy a Závadáétól sok tekintetben elütő mártoni regénypoétika az eltérő irodalomszemlélet ellenére az utóbbi években nagyon hasonló történelmi kérdéseket vet fel, nemcsak az utóbbi, A mi kis köztársaságunk című regényben, de az M. L., a gyilkos című kötet elbeszéléseiben is.) Vagyis ha a könyvei ki is rajzolnak egy ívet, amit a recepció valóban kitapintott, ez nem a tudatos építkezésnek köszönhető. A történetekkel viszont nem árt takarékoskodni: mint elmondta, egyes történetszálak, amelyek például a Természetes fény fontos részei, jóval korábban megvoltak, de tudta, hogy ezeket „nem lehet ellőni” idő előtt. A sokáig tartogatott szereplők, történetek sokasága mintha magát a szerzőt is elbizonytalanította volna, önironikusan úgy fogalmazott, „túl hosszú, túl széles, túl nehéz, túl unalmas” ez a „tabló”.    

Minden írónál eljön az idő, amikor azok is elolvassák a könyvet, akikről a szereplőket mintázta.  Ez hol mókás, hol tragikus esetekhez vezet. Závada az író-olvasó találkozókról ebben az összefüggésben jegyezte meg, hogy a mintául felhasznált családi történeteket, sorsokat nem ismerő közeghez képest „Tótkomlóson kicsit élesebb a helyzet”. Magyarán a többé-kevésbé felismerhető regényalakok ihletői, tótkomlósi emberek nem feltétlenül vevők az irodalomelméleti csűrés-csavarásra fikció és valóság viszonyáról: nem veszik jó néven, ha a már beazonosított figurához botrányos vagy csak kellemetlen történetek fűződnek. Így erre az érzékenységre is ügyelve ír, kikerülve a kézenfekvő megoldásokat, erősítve a fikciós jelleget, „gúzsba kötve”, „kínlódva”, mert „nem éri meg, hogy valaki megbántódjon.”

Ezen a ponton érkezett el a beszélgetés a legmélyebb ars poétikához. Závada Pál az általa faggatott emlékek törékeny érzékenységéről beszélt, arról, hogy a második világháborúban részt vett emberek emlékeihez még saját maguknak is nehéz hozzáférniük, ha lehetséges egyáltalán. Ahol a levelek vagy visszaemlékezések megakadnak, ahol a hallgatás súlya érezhetővé válik, ott növekszik meg az írói feladat – fogalmazott. Emberileg, lelkileg és történelmi értelemben is, teszem hozzá. Ez a feladat vonzotta a szerzőt, ezért kezdett, ahogy ő mondja, „szépprózát” írni. Szociológusként is ugyanez érdekelte, ám az eszközök és a célok mégis mások abból a nézőpontból. Csak íróként lehet ennek a hallgatásnak a nyomába eredni, és megpróbálni felfejteni a félelem, a gyanakvás és a felelősség rétegeit. 

Az írói szándékok ihletett körüljárása után csatlakozott a beszélgetéshez Závada Pál vendége, Presser Gábor, aki elsősorban rajongóként érkezett, és csak másodsorban zenészként. Mesélt barátságuk történetéről (bulváros betét), de alapvetően egy remek PR-akciónak is beillő laudációt tartott, amiből az derült ki, hogy Závada könyveinél jobban csak Závada (saját hangján felolvasott) hangoskönyveit szereti. (Tény, hogy a szomszédban, a Nemzeti Színházban korábban játszott katartikus Magyar ünnepnek – ami Závada Idegen testünk című regényéből vált színházi darabbá – az volt az egyik érdekessége, hogy benne a szerző saját hangján szólalt meg bejátszásról, ami ha nem is példa nélküli, de színháztörténeti kuriózumnak bátran nevezhető.) 

Pető Kata és Hajduk Károly hamarosan bemutatták, hogyan működnek a Természetes fény részletei színészek által felolvasva – később a szerző is felolvasott egy részt, így a közönség is meggyőződhetett arról, hogy Presser ízlése nem csal: Závada kesernyésen szomorú intonációja a mesélés lázas gyermeki örömével párosulva valóban remekül egészíti ki a szöveget. 

Hiába kezdett volna a közönség fáradni, nem hagyták. Jánossy Lajos az író közéleti-politikai felelősségére terelte a szót, amire válaszul Závada az emlékezetpolitikai nézőpont kijelölését fontosnak nevezte ugyan, de kifejezetten önironikusan nyilatkozott erről. Mint mondta, sokkal jobban inspirálja az írói megszólalás lehetőségének megteremtése, az írás metódusa, az olvasás élményének létrehozása, mint a társadalmi fontosság vagy a nemzeti önismeret. Persze aki olvasott tőle akár csak egy sort is, az pontosan érti ezeknek a mondatoknak a súlyát: nem egymással szembenálló dolgokról van szó, ellenkezőleg, a történelmileg hiteles fikció csak akkor lehet esztétikailag is hiteles, ha a két szempont találkozik. Az írón az írói szerephez kapcsolódó sokféle elvárást egyszerre számon kérő hangok elől kitérve összegzett így: „Én egy író vagyok. Szeretném, ha olvasnának. Ennyi.”