Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)
2015.01.14.

Ha könnyes melodrámáinak hála valaki letudta már giccsmesterként a mexikói rendezőt, Alejandro González Iñárritut, itt az idő, hogy újabb esélyt adjon neki. A Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című mozija amellett, hogy igazi formai bravúr, magával ragadó, sodró lendületű, keserű szatíra a színházról és az egész világról. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Zegzugos színházi backstage, lepattant öltőzők, sikátorokból nyíló művészbejárók, hely a tetőn, ahová a színész és a műszak kiszorul, ha éppen dohányozni támad kedve, forgalmas utca a Broadway-n a hömpölygő tömeggel és az előadásra invitáló neonreklámokkal, no meg persze a világot jelentő deszkák. 

Ez a klausztrofóbiás pár háztömbnyi kül- és belterület jelenti a világot a Birdman hőseinek, akikre már az első pillanattól valósággal rátapad Emmanuel Lubeczki operatőr kamerája. Hol a hátuk mögött lohol, hol szemből veszi őket – valóságos váltófutás, amit a vásznon látunk: az adott szereplőt mindig csak addig követjük nyomon, amíg – „átadva a stafétabotot” a társának – be nem nyit például egy öltözőbe, ahol valamelyik kollégája tartózkodik, hogy aztán már azt nézzük, merre indul el ő a színházi labirintusban. Mindez olyan benyomást kelt, mintha a film egyetlen beállítás volna vágás nélkül, ami persze nem igaz, Lubeczki bravúrjának és annak a tűpontos koreográfiának hála, ami a szereplők mozgását jellemzi, mégis ezt érezzük. Mindeközben szinte végig egy jazzdobos improvizációja szól aláfestésként (Antonio Sanchez játszik, de mást látunk helyette a filmben), ez adja a mozi ritmusát, és segít abban, hogy felvegyük a tempót. A sajátos forma természetesen nem öncélú: magát a hektikus, szélsőséges lelkiállapotok között csapongó közeget hivatott jellemezni (nem véletlenül szakítja meg a lüktető jazzdobos szólót egy-egy Mahler, Ravel vagy épp Csajkovszkij dallam sem helyenként). 

Az említett színház egyébként épp főhősünk, Riggan Thomson (Michael Keaton) premierjére készül és már a bemutatásra váró darab megválasztása is meglehetősen ironikus. A húsz éve visszavonult egykori hollywoodi színész, a képregény-franchise (Birdman) sztárja a minimalista író, Raymond Carver novelláját (Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk?) szemelte ki a visszatéréséhez, magára vállalva annak megírását, rendezését, sőt a főszerepét is. 

Michael Keaton
Michael Keaton
„Ambiciózus” – mondja erre a Thomson nemeziseként felbukkanó Mike Shiner (Edward Norton), aki nem is különbözhetne jobban a kollégájától: a kritikusok által csodált színházi színész, aki egy szűk szakmai közeg szemtelenül tehetséges csillagaként a saját képességeivel is tökéletesen tisztában van. Szöges ellentéte tehát a bemutatója kapcsán komoly egzisztenciális válságba kerülő, állandóan bizonytalankodó főszereplőnek, aki lassan már maga sem tudja, miért vágyik annyira a New York Times címlapjára, veri magát adósságokba a darab kedvéért, hagyja magát naponta lealázni Mike-tól, hogy a napi csatákról, amelyeket a bemutató kedvéért a többiekkel megvív, már ne is beszéljünk. És hogy kik ezek a többiek? A rehabról épp visszatért, személyi asszisztenseként dolgozó lánya, Sam (Emma Stone); a szeretője és pályatársa, Laura (Andrea Riseborough); a producere (Zach Galifianakis); az első Broadway premierjére készülő színésznő, Lesley (Naomi Watts); utoljára pedig, de semmiképpen sem utolsósorban: maga Birdman. 

Merthogy a képregényfigura hol hangként a fejében, hol madárjelmezben grasszálva körülötte minduntalan felbukkan hősünk életében, miközben épp azt bizonygatja, hogy felesleges itt Carverrel szórakozni, amikor Thomson és Birdman már rég eggyé vált, olyan skatulya ez, amiből lehetetlen kitörni. Vagyis: tessék szépen nem küzdeni tovább a sors ellen, és a közönség igényeit kielégítve aláírni a negyedik részre, hogy a színész végre ismét a saját bőrén tapasztalhassa meg, „miről beszélünk, amikor a szerelemről/szeretetről beszélünk”.  

Emma Stone
Emma Stone
Thomson személyes válsága azonban nem csupán a saját krízise. Egyéni történetén keresztül Iñárritu az értékzavaros világunkat is bemutatja, vagyis azt a világot, ahol a siker/népszerűség/ismertség és a színvonal csak nagy ritkán talál egymásra, ha egyáltalán találkozik; ahol Roland Barthes és Raymond Carver George Clooney és Justin Bieber mellett hivatkozási alap; ahol egy részeg a villanyoszlopra tekeredve idéz a Macbethből, de „virálissá” az a YouTube videó válik, amin Thomson egy alsógatyában, bőrig ázva próbál bejutni a színházba, ahonnan véletlenül kizárta magát. A rendező kritikus, kicsit cinikus hangja szinte mindig pontosan betalál, kivételt képez talán a rettegett színházkritikussal, Tabitha Dickinsonnal (Lindsay Duncan) folytatott kávéházi jelenet, amelyet valószínűleg inkább a „nemes bosszú”, mint a valóság ihletett Iñárritu részéről. 

Ettől eltekintve ez a szcéna is szépen besimul a többi, egó(k)tól fűtött jelenet közé, amelyek közül kifejezetten emlékezetesek azok, amelyeket Edward Norton jelenléte is fémjelez, aki Michael Keaton és Emma Stone partnereként különösen elemében van. Persze, ne legyünk igazságtalanok: Michael Keaton ebben az áthallásos főszerepben (végül is Tim Burton egykori Batmanjéről beszélünk) élete alakítását nyújtja, nem véletlenül kapott érte idén Golden Globe-díjat. És ezt még egy Tabitha Dickinson sem veheti el tőle.  
Rendező:  Alejandro González Inarritu,  Forgatókönyv:  Alejandro González Inárritu, Nicolás Giacobone, Armando Bo,  Zeneszerző:  Antonio Sanchez,  Operatőr:  Emmanuel Lubezki,  Producer:  Alejandro González Inárritu, John Lesher, Arnon Milchan, James W. Skotchdopole,  Vágó:  Douglas Crise,  Szereplők:  Michael Keaton,  Emma Stone,  Edward Norton ,  Naomi Watts,  Andrea Riseborough ,  Zach Galifianakis,  Amy Ryan,  Merritt Wever