A The Interview decemberben teljesen felpörgette az internetet. A filmet, ami elteszi láb alól Kim Dzsongunt, a neten forgalmazta a Sony, miután az amerikai mozik levették azt a műsorukról, mert észak-koreai csoportok halálosan megfenyegették őket. Észak-Korea egyébként nem csak fenyegetésekkel próbálta megsemmisíteni a filmet, panaszt tett az ENSZ-nél is, aztán a Béke Őrzői nevű csoport hekkertámadást indított a Sony stúdiója ellen. Mindez pedig nem megakadályozta a film terjedését, hanem még nagyobb reklámot csinált neki világszerte, sőt a kalózpéldányok szépen elterjedtek az észak-koreai feketepiacon is.
Tudjuk a világsajtóból, hogy Észak-Korea borzalmas hely. Ennyit a film készítői is megállapítottak róla, aztán megvonták a vállukat, ennyiben maradtak. Megkockáztatom, hogy egy átlagos hírolvasó összetettebben látja az ottani helyzetet, mint Seth Rogen és Evan Goldberg rendezők. Vagyis a film nem annyira Észak-Koreáról szól, hanem arról, hogyan képzeli el egy átlag amerikai Észak-Koreát, s így a film céljával ellentétben nem csak a rendszert és a vezér figuráját teszi gúny tárgyává, hanem az uralkodását elszenvedő nép problémáit is bagatellizálja.
Seth Rogen, James Franco |
De talán mindegy is, hogy mennyire homogén, felületes és bugyuta a kép a rendszerről, hiszen a film legfőbb célkitűzése nem az, hogy bármit is elmondjon az ott uralkodó állapotokról, hanem inkább, hogy reprezentálja a hős Amerikát, ami értékrendjével, demokratikusságával képes még a legszélsőségesebb rendszereket is megváltoztatni, akár a világ másik végén. Mindez akkor is így van, ha két még oly korlátolt és szerencsétlen amerikai is vállalja a misszionárius szerepét, mint itt.
A film két főszereplője, Dave Skylark (James Franco) és Aaron Rapoport (Seth Rogen) egy amerikai talkshow-t üzemeltet, a Skylark Tonight-ot. A műsor ostoba, üres fecsegés amerikai celebekkel, a két férfi meg is unja gyorsan. Ekkor kitalálják, hogy megcsinálják életük interjúját Kim Dzsongunnal, akinek – mit ad isten – kedvenc műsora a Skylark Tonight. Különben nem állíthatnám, hogy az alapkoncepció annyira elrugaszkodott volna a valóságtól. Emlékezzünk csak az izomagyú Dennis Rodmanre, a Chicago Bulls sztárjátékosára, aki valami perverz okból kifolyólag önkéntes diplomáciai látogatást tett Észak-Koreában, és pozitív élményekkel tért vissza hazájába. Akkor azt nyilatkozta a sajtónak, hogy ugyan nem tudja megbocsátani az emberi jogok semmibevételét Dzsongunnak, de a barátjának tekinti, mert magánemberként jó embernek találta.
Randall Park |
Az utóbbi paradoxon egyébként megismétlődik a filmben is, Dave Skylark – aki egy végtelenül kedves, ám ugyanannyira oktondi figura James Franco alakításában – egy közösen átbulizott nap után szívből megkedveli Dzsongunt. Együtt szürcsölik a mojitót, Katy Perry-t hallgatva egy tankkal randalíroznak, kurváznak és kosarazgatnak is egy kicsit. Messze ezek a film legviccesebb jelenetei, kicsit kiemelkednek a film amúgy teljesen tapló, amerikai humorából, aminek végletessége egy kevésbé kreatív Family guy epizódot juttatnak az eszembe.
Nemcsak a sztori nagyon Amerika egyébként, hanem a vezért játszó Randall Park figurája is, aki ugyan nem hízott húsz kilót a szerep kedvéért, mint Renée Zellweger a Bridget Jonesban, de mindenesetre nagyon hitelesen van kitömve a jelmeze alatt. Hiú, feminin férfit alakít, aki folyton a haját dobálja és tökéletes fogsorát villogtatja, the true American smile. Képtelen vagyok távol-keleti férfiként tekinteni rá, és sajnos egy röpke pillanatra sem tudom azonosítani Kim Dzsongunnal, hiába a külsőségekben megjelenő hasonlóságok.
Nem szabad elvitatni a filmtől azt, hogy az iróniát nemcsak a koreai viszonyokkal, hanem Amerikával szemben is nagy elánnal működteti. A főszereplőink egy jóléti állam igazi tunya balfékei, ami főképp a koreai militáns közegben válik feltűnővé. Szerencsétlenkedésüket, amiből a film poénjainak döntő többsége származik, már-már kellemetlen nézni. És mikor a csinos koreai katonalány (aki természetesen átáll az ő oldalukra) megkérdezi, hogyan kívánják megsemmisíteni Kim Dzsongunt, akkor a válaszuk az, hogy megölik, hiszen ez az amerikai módszer.
Bénaságuk ellenére mégis ők maradnak azok a nagyon szimpatikus figurák, akik roppant intellektuálisan és humánusan egy interjú segítségével teszik tönkre az észak-koreai önkényuralmi rendszert. Persze ne menjünk el szó nélkül amellett az apróság mellett se, hogy később, menekülés közben el is teszik a vezért láb alól, biztos, ami biztos, de addigra a népnek már egy pillanat alatt kinyílt a szeme, tehát kezdődhet a nyugati típusú demokrácia Észak-Koreában is, hurrá. És persze, eszembe jutott a Becstelen brigantyk című Tarantino-film is, tudják, aminek a végén egy moziban megölik az amcsik Hitlert, és arra gondoltam, hogy mennyivel elegánsabb formája volt az a posztmodern történethamisításnak.