Weber: A bűvös vadász
2015.01.13.

Advent második vasárnapján mutatták be az Erkel Színházban a német romantikus opera első nagy mesterművét, amely a második világháború óta nem került az Operaház színpadára/színpadaira. TÓTH ENDRE KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból. Középen: Ladányi Andrea
Jelenet az előadásból. Középen: Ladányi Andrea
Érdekes és érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy vajon miért kellett ennyit várnunk erre a pillanatra, hiszen népszerű darabról van szó, tele ismerős dallamokkal. Weber zenéjét nem szereti igazán a magyar közönség vagy a történet volt érdektelen az operaigazgatók és rendezők számára? Aligha. A második világháború után is csak egy ideig lehetett volna adekvát válasz a darab német volta. Esetleg most lenne aktualitása szembenézni azokkal a kérdésekkel, amelyeket a mű feszeget, vagy legalábbis feszegethet? Az előadás rendezője, Zsótér Sándor is hangsúlyozta már a sajtótájékoztatón, hogy elsőre a librettó kicsit bárgyúnak tűnhet, de ha a dolgok mélyére nézünk, ha a sorok között olvasunk, akkor „világossá válik, mennyire fontos és jelentőségteljes, a darab pedig mennyire komplikált”. 

Az aktualitás kérdését tekintve először olyan érzésem támadt, mint az Alföldi Róbert által rendezett 2013-as István, a király kapcsán, amit ugyancsak botrányok közepette mutattak be. Zsótér mostani A bűvös vadász-rendezésében is hasonló motívumokat, mondanivalót éreztem, de mivel nem a Bánk bánról vagy a Kékszakállúról volt szó, ezért csak kisebb búzásokat és füttykoncertet váltott ki a provokatív rendezés a nézők egy részéből a darab végén – aminek, teszem hozzá, kifejezetten örültem, mert végre van véleménye a közönségnek és azt hangoztatja, nem pedig vastapssal reagál mindenre. 
 
Kovácsházi István, Ladányi Andrea, Palerdi András
Kovácsházi István, Ladányi Andrea, Palerdi András
Ambrus Mária díszletei a bulgáriai Buzludzsát idézik: a repülő csészealjra emlékeztető, tiszavirág életű elhagyatott épület a Bolgár Kommunista Párt egykori központja volt, amelyet 1981-ben építettek, de az 1989-es rendszerváltás óta üresen áll. Az ott található mozaik kerül a háttérbe Georgi Dimitrov portréjával, az épülettől nem messze álló szobor, a két kéz által tartott két fáklya pedig a félelmetes Farkas-árkot díszíti. Tehát amennyire közelebb hozza hozzánk térben és időben, valamint társadalmi berendezkedésben a történetet ezzel Zsótér (hiszen Bulgária is posztkommunista ország hozzánk hasonlóan), olyannyira elidegeníti. Mintha a bajszos Dimitrov elvtárs válna így az ős-Kunóvá, egyfajta ősi apafigurává, akitől a próbalövés intézménye is eredeztethető, amely miatt pont főhősünk, Max boldog a legkevésbé. Az is az elidegenítést szolgálhatja, hogy a prózai részek magyarul szólaltak meg, ráadásul gyakran már-már szlenges, mai, vicceskedő, de sok esetben inkább gagyinak ható fordulatokat használva (dramaturg: Ungár Júlia). A 30 éves háború helyett Kaspar arról beszél, hogy részt vett a boszniai háború 1995-ös srebrenicai mészárlásában.
 
Az elidegenítést görbe tükörként tovább fokozza a rendező az iróniával, ami lépten-nyomon kísér szinte minden egyes jelenetet. Ilyen például az az emelődaru, amit minden bizonnyal használnak is a díszletesek, ha valamit fel kell helyezni a magasba, de ezúttal leggyakrabban Agathét, azaz a mostani fordításban Ágotát láttuk rajta, hogy kiemelkedve környezetéből ráfókuszálódjon a figyelem. És nyilván nem véletlen, hogy a csészealjon is a leggyakrabban Maxot láthatjuk, persze néha Kasparral, Kunóval és/vagy Samiellel, ha ők is fontos részeseivé válnak a történésnek. Zsótér ezzel próbálta megkülönböztetni a szinteket, és kiemelt fontosságot adni az egyénnek, a személyes sorsoknak, hiszen fontos arról is szólnunk, hogy egy idősödő párt látunk a színpadon Szabóki Tünde (Ágota) és Kovácsházi István (Max) személyében, akiknek a tragédiáját befolyásolja a környezet, a hagyomány, de valahol még is érezzük, hogy részben ők maguk is felelősek mindezért. Persze itt Weber érdeméről is szólnunk kell, mivel már az is érezteti ennek a kapcsolatnak a különlegességét, hogy nincs egy közös duettjük sem. Nehezen találnak utat egymáshoz, szerelmük akadályba ütközik, és mivel már hét éve várnak egymásra, ezért lesz igazán tragikus a Remete (Kováts Kolos) döntése, hogy Max kapjon még egy próbaévet. Max arcán ezért inkább a gondterheltség és a rezignált fájdalom jelenik meg a darab legvégén, nem pedig az öröm, hogy mégsem száműzik. 

Ladányi Andrea
Ladányi Andrea
Az elidegenítést a testalkatot kiemelő, súlyemelő dresszben megjelenő, szintén korosodó férfistatiszták is erősítik, akik közül az egyik az őst ábrázoló kép a falon, amelyet Annuska (ebben a verzióban Anci – Wierdl Eszter) ver be a falba egy, a sarló és kalapács szimbólumából ismerős plüsskalapáccsal, majd kijelenti: „2020-ig be van verve az ősapa!” Ezek a statiszták a szereplői az előadás talán legmulatságosabb jelenetének, a koszorús lányok karának. A hölgyek szintén a molettebbek közül valók, ráadásul szinte idétlenül riszálnak közben Ladányi Andrea koreográfiájára, amit a férfiak hasonló módon reagálnak le – szem nem marad szárazon a röhögéstől. A koreográfia egyébként helyenként nagyon találó, de bizonyos részekben inkább zavaró: rögtön a mű elején, a nyitány után könnyed, diszkós táncmozdulatokkal végig táncolnak a kórustagok, ami inkább ötlettelenséget sejtet. 

Megmosolyogtató-elidegenítő az éjszaka a Farkas-árokban, ahol neonokból készített baglyok izzanak színesen, mintha egy elhagyatott antikvárium bejárata alatt lennénk. Ennek ellenére az előadás egyik leglátványosabb és legfélelmetesebb jelenete a golyóöntés, amelyet két statiszta lángszórókkal kísér. 

Kiváló ötlet Zsótér Sándortól, hogy Samielt, a fekete vadászt, aki maga az ördög, nem férfi, hanem nő alakítja, hiszen maga Ladányi Andrea formálja meg a karaktert, aki többször, több alakban előfordul a színpadon, jelezve ezzel mindenütt jelenvalóságát: stílusos táncmozdulataival ő alakítja a lelőtt sast és a végén a fehér galambot, de még a közönség soraiban is feltűnik. Leginkább itt kell kiemelnünk a jelmeztervező, Benedek Mari munkáját, aki Ladányi jelmezeit álmodta meg a legötletesebbre. A sajtótájékoztatón is hangsúlyozták, hogy az ördög az ember hasonmása, vagyis kvázi saját magával találkozik az ördög személyében. Különösen sokat sejtet Kováts Kolos öltönye is, hiszen régimódiságát hangsúlyozza, ugyanis Ottokár (Haja Zsolt), aki száműzni akarja Maxot, modernebben öltözködik, mint a szintén kommunista érából előlépni látszó Remete, aki eltörölteti a próbalövést és egy évet ad Maxnak. Igazi paradigmaváltás, vagy legalább fejlődés, előrelépés tehát nem igazán történik. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Mind színészi, mind énekesi szempontból Kovácsházi Istváné a produkció legmeggyőzőbb alakítása: játékában nagyszerűen hozta Max hol rezignált, hol kétségbeesett, de a legtöbb esetben naiv karakterét, amelyhez igazán fényes tenorhang párosult. Szabóki Tünde Ágotáját már egy kicsivel Max alá helyezném, mivel a premieren némi intonációs zavarral küzdött egy-két helyen, de ezt is csak azért említem meg, mivel Szabóki maximalizmusával már hozzászoktatott mindig kiváló teljesítményéhez. Palerdi András hitelesen játszotta Kaspart, bordala különösen erőteljesnek hatott, de prózai megnyilánulásaiban is érezhető volt elszántsága, drámaisága. Anciként Wierdl Eszter vagány és humoros, prózában sajnos nem mindig hallható (de ezt többé-kevésbé szinte mindenkiről el lehetett mondani). Szépen szólt hangja, bár engem jobban meggyőzött tavaly Iphigeniaként. Kováts Kolos erőt sugárzott Remeteként, Beöthy-Kiss László idegesítő Kilian volt, Haja Zsolt Ottokárként, Gábor Géza pedig Kunóként tette dolgát, ahogyan az elvárható. 

A karnak (az Operaház kórusán kívül a Honvéd Férfikart láthattuk-hallhattuk) a koreográfia miatt nem volt könnyű dolga, de remekül helyt álltak, különösen intenzív hangzásban volt részünk és hátborzongató volt közreműködésük a Farkas-árok jelenetben is. A zenekar mindjárt az első hangoknál bizonytalanul indult, de szerencsére csakhamar abbamaradt a léc rezgése, Halász Péter biztos kezekkel vezette az együttest, de az elvárások tekintetében a tavalyi Árnyék nélküli asszonnyal ő is magasra helyezte a mércét. Ha a nyitány nem is lett az opera legjobban kivitelezett része, a golyóöntés vagy a fontosabb áriák már a szükséges precizitással szólaltak meg telt vonósokkal, fényesen szóló fúvósokkal. A közönség soraiból többen távoztukban megjegyezték, hogy a zene kiváló volt, na de a rendezés? Reméljük, az elégedetlenkedők azóta azon is gondolkodtak kicsit, talán megéri...
Szerző: Tóth Endre
Zeneszerző:  Carl Maria von Weber ,  Szövegíró:  Johann Friedrich Kind ,  Karmester:  Halász Péter,  Rendező:  Zsótér Sándor,  Szereplők:  Haja Zsolt, Gábor Géza, Szabóki Tünde, Wierdl Eszter, Palerdi András, Kovácsházi István, Kováts Kolos, Beöthy-Kiss László, Ladányi Andrea,  Díszlettervező:  Ambrus Mária,  Jelmeztervező:  Benedek Mari,  Koreogáfia:  Ladányi Andrea,  Dramaturg:  Ungár Júlia,  Karigazgató:  Strausz Kálmán