Egyfajta javaslat is ez, arról, hogy minek tekintsük, hogyan értsük a költészet nevű tevékenységet; úgy véli, ez az eredendő kérdezés volna az, az efféle „gyermeki” tekintet felkutatása önmagunkban. Ettől azonban még szó sincs semmilyen eredendő egységről, az Istenek közelségének romantikus illúziójáról. Éppenséggel a teljes kivetettség, idegenség tárul a szemünk elé, a világnak szakadatlan „miértek” végtelen regresszusában megmutatkozó megalapozhatatlansága. A „csacskaság” színeváltozását célozzák a versek, a pillanatot, amikor rájövünk, hogy valójában fogalmunk sincs a „butuska” kérdésekre adható válaszokról, hogy nem ő az, aki még nem érti a világot, hanem mi: illetve senki sem érti. Az eredendő kérdések nem válaszokra várnak, hanem csak feltárják kézreálló válaszaink érvénytelenségét. Az erre törekvő nyelv magyarázza a kötet alaphangjának reduktív, számbavevő jellegét, retorikájának alapeleme az ismétlő felsorolás: az eredendő tekintet kihámozza a tárgyakat és jelenségeket magyarázataik burkából, és megmarad annál, ami „van”, talán ez a kötet legsűrűbben használt szava, párhuzamosan a „nincs”-csel.
A kötet első részének főszereplője a hiány, olyan hiány, amelynek nem lehet okát adni. „ki lopta el idén a tavaszt, milyen madár vitte magával délre” – olvassuk a költészettörténet folyvást újrahangszerelhető nagy kérdéseinek egyikét rögtön a nyitó, címadó vers felütésében, amely végül minden biztos támasz előbb-utóbb szükségszerű eltűnésébe fut ki: „milyen északi madár hozott kései havat most a nyakunkba, / kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra”.
A legközvetlenebb, eredendő otthonosság pillanatai is ugyanígy jelennek meg, kegyelemszerűen, levezethetetlenül, mindig szorosan összekapcsolódva azzal, ami körülveszi ezeket: az időbeliség fenyegetésével: „és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek”, ez a sor lehetne akár a kötet mottója is.
Az idegenség és otthonosság metszéspontjában természetesen a szülők állnak, akik számtalan módon tűnnek el, akikre néha nem lehet ráismerni, akik ismeretlen helyekre távoznak, oda, ahová az északi madarak viszik el a tavaszt: az este elimádkozott Miatyánk helyébe a feltehetőleg halott apához szóló, őt kereső gyermeki beszéd lép, a hiány és a szólítás szavai az „én apum” című versben. „én apum, aki a mennyekben vagy, / félek, elfelejtem a Te neved, / még a szekrényben lóg a nagykabátod / de nincsen benne a Te szagod…”.
A madár lesz Kollár Árpád kötetének a kulcsmetaforája, amely jelen van olykor, megjelenik, de útja ismeretlen, nem tudni, honnan érkezik és merre megy, nincs mód követni. Át is vezet végül ahhoz, akire mutat: „honnan van a madárnak hangja, / a madártól vagy attól, akiről nem tudunk semmit”. Csak akkor rontja el Kollár, amikor nem engedi megmutatkozni otthonosság és idegenség folytonos együttállását, rövidre zárja egy-egy – néha kifejezetten ügyetlen – csattanóval, frappánssággal a verset. Olyan vicceket csinál, mint hogy „a felesége is szereti az állatokat, / a rigókat rántva, a nyulakat sütve szereti”, vagy egy amolyan „játékos” vers zárlatában „jóapám meg bepánikolt / mind megitták a pálinkót”. Ebben a halk és pontos szavú kötetben különösen fülsértően hat hirtelen a „jóapám meg bepánikolt” rémes modorossága. Felmerülhet, nyilván már fel is merült, hogy erről a minket körülvevő szorongató ismeretlenről miért kell gyerekversekben beszélni, és a kötet szellemében aligha válaszolhatnánk mást, mint hogy egyedül azért, mert „vannak”. A már felidézett „miért”-ek világa ez, amelyet mind jól ismerünk, és amely éppen erre a végső miértre irányulva hal el szükségszerűen a fenyegető semmiben. Mi másról beszélhetnének ezek a versek is, mint erről, ami mindnyájunkat foglalkoztat?
Ez a radikálisan egyszerű és bátor könyv tulajdonképpen azt akarja a maga módján bizonyítani, hogy a tiszta, eredendő tekintet mennyire közel van a költészethez, vagy legalábbis egyfajta költészethez, megpróbálja elérni, hogy ne felejtsünk el figyelni a szavakra és a dolgokra nagyjából akkorra, mire épp megtanulnánk olvasni. Ez a feladat – elnézve a még Varró Dániel hiperártatlan verseit sem kímélő agresszív értetlenséghullámot, amelyet lényegében egyedül az váltott ki, hogy nincs a szövegek végén felnőtt-perspektívájú tanulság-levonás külön mellékelve – meglehetősen aktuálisnak tűnik. Attól tartok viszont, hogy ezt a lehetőséget, az ismeretlent körberajzoló figyelmet kissé eltünteti, elaranyoskodja és banalizálja némiképp még a legjobb és „legtudósabb” magyar költők egyike, Kovács András Ferenc is a hátsó borítóra nyomott, Kollár jellemző motívumait amúgy persze ügyesen újrahasznosító, kis ajánlóversében.