Shakespeare: Julius Caesar / Vígszínház
2015.01.11.

Mielőtt a színház végképp fölfeszül a Mici néni két élete és a Segítség, én vagyok a feleségem! közti ruhaszárító kötélre, és mielőtt a közönség végképp beleszokik, hogy hétköznapi gondjaival együtt az agyát is otthon hagyja, ha színházba megy, álljunk már meg egy polgári szóra. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Nem a színház kommercializálódásáról akarok írni az alábbiakban, hanem a Vígszínházban bemutatott Julius Caesarról. Előbbi ugyanis részint üzleti, megélhetési kényszer, részint a színház sajátja – nincsen vele semmi baj, aki ilyenre vágyik, ilyenre megy. Marad – sőt, gyarapodik – ettől még a nép a szellemileg izmosabb előadásokon is, és távollétével tüntet azokon, amelyek elő akarják írni, hogyan éljen, hogyan gondolkodjon.

Hegedűs D. Géza és Herczeg Adrienn
Hegedűs D. Géza és Herczeg Adrienn

„Unom, amikor a hatalmas színpadon tíz percig két ember beszélget, és nem történik semmi”, mondta egy igen művelt és érdeklődő ismerősöm a Julius Caesar szünetében. Erről beszélek. Hogy amikor két ember beszélget, akkor nem történik semmi, mert az, hogy miről beszélgetnek, két perc után akkor is elaltatja sokak figyelmét, ha a telitalálatos totó tippjeit sorolják. Ez a bizonyos tízperces beszélgetés – Cassius és Brutus között – egyébként arról szólt, hogy Cassius igyekezett meggyőzni Brutust, hogy a zsarnokság felé vágtató Caesarral szembe kell szállni, és a szembeszállás egyetlen reális formája az ölés; akkor is, ha ő maga, Cassius is ismeri és elismeri Caesar erényeit, fényes győzelmeit, de a köztársaság mint olyan, mégiscsak előbbre való. A finom közönség persze fogékony az áthallásokra, de többnyire csak a tényre, vagyis arra, hogy van áthallás, tudjuk, ki kicsoda, mehetünk tovább. Ez a befogadói lustaság és türelmetlenség nemcsak oda vezet, hogy hamar beköszönt az unalom, hanem oda is, hogy ezek a nézők valójában elsétálnak az előadás mellett. Az ugyanis nem az áthallásról, hanem az áthalláson való elgondolkodtatásról szól. Nem receptet ad arra, hogy mi a teendő, ha itt és most változtatni akarnánk életünkön és/vagy környezetünkön, hanem kitesz néhány kérdőjelet és felkiáltójelet az egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnő megoldások mellé.

Kitesz, mondom – és ez a kitevés, pontosabban a kitettség erős stiláris eszköze ennek az előadásnak. Cassius és Brutus beszélgetése kitett, amennyiben a majdnem üres színpad közepén mintegy mágnesként vonzzák magukra a játéktér hatalmas auráját, és optimális esetben a nézőtér figyelmét is. A kitettség más pontokon is tetten érhető, de ezekről majd alább.

Oké. Julius Caesar főműve a római köztársaság lebontása volt. Nagy érdemei voltak, csaták és győzelmek, de elérkezett a pont, amikor az elévülhetetlennek hitt érdemeket fölülütötték a karakter gyöngeségei, a hübrisz, a zsarnokság, a tévedhetetlenség, a kiválasztottság... És amikor – háromszori tessék-lássék elutasítás ellenére – királlyá készül koronáztatni magát, Brutus, a moralista vezetésével szenátorai megölik őt. A dráma közepén történik ez – és ez a tragédia kezdete.

A Vígszínház előadásának tere mélyfekete, egyetlen, szinte kiabáló vörös csíkkal a lépcsősor tetején – és Menczel Róbert díszlettervező a színpad két oldalára odaállította El Kazovszkij hatalmas kutyáit, melyek közül egy, az eredeti ott állt annak idején a Nemzeti Színház előcsarnokában. Ez a nyolc kutya ebben a térben olykor erdő, olykor fényvisszaverő felület, de leginkább mégis idézet és utalás: El Kazovszkij monumentálisan deprimáló művészetére. Akkor is – sőt, akkor még inkább –, ha pompásan együttműködik a monumentálisan deprimáló előadással.

Az előtérben Harkányi Endre és Venczel Vera
Az előtérben Harkányi Endre és Venczel Vera

És ha már utalás: 2014 Magyarországán bemutatni a Julius Caesart, ez első blikkre nagy színházi poén, az elátkozott és megdicsőült politikai színház fricskája. Van is a közönségben hajlam arra, hogy így lássa, erre utaltam följebb – és aki így látja, az nemigen tud mit kezdeni az előadás második részével, vagyis azzal, ami a Shakespeare-dráma harmadik felvonásának első színe után történik. Akkor ölik meg Caesart – igen: „te is, fiam, Brutus” –, és a darabnak több mint a fele hátravan még. A lényege, tenném hozzá gyorsan – és ennyit az első blikkről.

Alföldi Róbert szeret a színpadon Shakespeare-rel példálózni, és a nagy angol a kezére is játszik, amennyiben csupa kortárs opuszt, politikai színházi alapanyagot írt, akármilyen történelmi tárgyat választott, ezért aztán nem zavaró, ha üt az óra a Julius Caesarban, vagy ha nem talpig tógában játszik mindenki. Alföldi immár határozottan túlvan azon a rendezői szakaszán, amikor egyetlen nagy ötlet (mint a Velencei kalmárban Shylock lelövése a végén), vagy egyetlen teátrális gesztus (mint a kék víz a régebbi Sirályban, na jó, ez Csehov), vagy egy mindent aláásó és felülütő gondolat (mint az amúgy jó Macbeth-ben) nagyjából lebirkózta a darabot és meghatározta, olykor visszafelé, az előadást. Más lett a viszonya a szöveghez – nem véletlen, hogy új, ám nem magamutogató vagy magakellető fordításokat használ. Leginkább az érdekli, mi rejlik magában a darabban, a felszínen és az alatt. Egyfajta dekonstrukció ez: elsősorban arra irányul a rendezői figyelem, hogy milyen alkotóelemekből, milyen részletekből áll össze az írói tézis – ebben az esetben az „igazságtételt”, vagyis Caesar megölését követő helyzet, a káosz, a pusztulás. Mintha egy erős reflektorfény irányulna a legfontosabb pillanatokra – itt Caesar figurájára, valamint Brutus, Antonius gyászbeszédére, illetve Cassius és Brutus dialógusára –, és miközben a többi jelenet egyrészt összeköti, másrészt alátámasztja ezeket, és a látvánnyal, a térrel való játék intenzitásával erősen operál, ezek mintegy pillérekként dúcolják alá az egészet. Vagyis a dekonstrukciót építkezés követi – s a nagy kérdés mindig az, hogy vajon sikerül-e mindkettőt harmonikusan és hatásosan véghez vinni.

Ha közönségbarát színházon azt értjük, hogy a rendező a drámát olyan vivőanyagba öltözteti, amely mind képben, mind hangban könnyen „csúszik” és egyfolytában laktatja a szemet és fület, akkor Alföldi újabb előadásai nem közönségbarát produkciók. Miközben az ő színháza erősen őrzi és forszírozza népszínházi jellegét, elvárásokat – intenzív figyelem, nyitottság, aktív befogadói magatartás – támaszt nézőivel szemben.

Ettől lett a Hamlet egy kortárs fiatalember elviselhetetlen tragédiája, és – immár elszakadva Shakespeare-től – ezért kellett a Büchner-darabban, a Danton halálában fülünket-agyunkat hegyezve erősen figyelni a szövegre, hogy a történelmi idézetekből kihalljuk a mát.

Hát figyelni, azt itt is nagyon kell. Nem gyorséttermi produktum sem a szöveg, sem az előadás; mindkettő teli van olyan részletekkel, amelyeket nem szabad elmulasztanunk, ha érteni akarjuk az egészet. (Nem véletlen, hogy a Julius Caesar kicsivel megelőzi az életműben a Hamletet – mondhatni, előkészült a szerző a főműre. Már megvolt a tézis, amit állít – alaposan leegyszerűsítve annyi tán, hogy a zsarnok megölése nem old meg mindent –, de nem volt még kidolgozva a tabló.)

A szöveg

László Zsolt és Hevér Gábor
László Zsolt és Hevér Gábor

A szöveg Forgách András és Fekete Ádám végzős dramaturg-hallgató munkája. Pasztell – vetném sommásan előre, ha nem éreznék ebben némi pejoratív árnyalatot, holott dicsérni szeretném érte; nem tolakszik bravúros vagy annak látszó nyelvi fordulatokkal, szinte észrevétlenül őrzi az ötödfeles jambus és a próza váltakozását, és kerüli a túlságosan jelenidejű nyelvhasználatot. Lehet, hogy a gyors avulást akarták elkerülni a fordítók, de valószínűbb, hogy inkább azt, hogy a fülnek kényelmes, jelentésüket gyorsan koptató nyelvi fordulatok ne kapcsolják ki a néző figyelmét. Ha ugyanis köznyelvi frázisokat hallunk, nehéz átverekedni magunkat az akusztikus hatáson, egészen a jelentésig.

Vagyis pasztell helyett mondjunk inkább transzparenst. Itt egy részlet, Cassius mondja Brutusnak Caesarról, amikor megfogan az összeesküvés konkrét terve: „Na persze! Mint kolosszus lépdel át / E szűk világ fölött, s mi pötty emberek / Gigászi lába körül leskelődünk, / Hogy egy ócska sírt találjunk magunknak. / De a sorsán úrrá lehet az ember. / Jó Brutus, nem csillagzatunk hibás, / Hanem mi, mert alattvalók vagyunk.” Vörösmartynál, a dráma első fordítójánál ugyanez így hangzik: „Oh, mint coloss lép ő a szűk világon, / S kis emberek mi, roppant szárai / Alatt bolyongva, széttekingetünk, / Gyalázatos sírunkat keresők. / Sorsának ember néha mestere. / Nem csillaginkban, Brutus, a hiba, / Hanem magunkban, kik megbókolunk.” Túl az utóbbi szöveg archaikus intonációján, a régiesnek ható szavak gyönyörűséges összefűzése valósággal andalító. Forgáchéknál is akad a köznyelvben szokatlan szó vagy jelzős szerkezet – kolosszus, gigászi, pötty emberek –, de szikár célra törése mégis hatásosan közvetíti az üzenetet: az ember ura sorsának, és ha mégis alattvalóként él, hát csak magát, s nem a sorsot hibáztathatja érte. Ebben a fogalmazásban ez az üzenet egyszerűen, mintegy észrevétlenül, magától értetődően eléri a figyelmes nézőt. Kivált akkor, ha – mint Alföldi rendezésében – nem takarja semmilyen színpadi poén, effekt vagy mozgás, és Hevér Gábor Cassiusának tagolt, Brutus meggyőzésére, megerősítésére fókuszáló előadásmódja akadálytalanul érvényesül.

Forgách és Fekete mindazonáltal meghagyta azokat a szállóigévé vált sorokat, amelyeket a legkülönbözőbb kontextusban idéznek agyon: a „te is, Brutus” (Vörösmartynál: „Brutus, te is”, a köznyelvben: „te is, fiam, Brutus”), az „óvakodj március idusától” (amely Vörösmartynál így szól: „őrizkedjél Martius idusától”, de a köznyelvbe ebben a másik formájában ment át), a „temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” éppen ismerős hangzásuk miatt idézik fel a közkeletű jelentést, s ha új formula került volna a helyükre, az éppenhogy az újdonságával vonja el figyelmünket róla, mert az ismert, bevált hangsort idézi föl bennünk. (Itt jegyzem meg, hogy a „temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” szállóigét sokszor – legutóbb egy tüntetés szónoka – rosszul idézik fel, a fordított jelentésben; Antonius gyászbeszédében ez a retorikai felütés éppen a fordítottját, Caesar dicséretét vezeti be.) Vagy a folytatás: „a rossz, mit ember tesz, túléli őt, / A jó gyakorta sírba száll vele” – Forgáchéknál csak a gyakorta változott gyakranra.

A legtöbb helyen erre, az értelem, a jelentés akadálytalan érvényesülésére koncentrál a szöveg, alig néha csúszik be egy-egy szó, amely ritkaságával vagy oda-nem-illőségével megakasztja a néző/hallgató koncentrációját (ilyen például a „vöcsök” szó ott, ahol Casca arról beszél, hogy Caesar háromszor is visszautasította a koronát, „mint a vöcsök”). És a dráma legfontosabb pontjain – ilyen például Caesar rövid monológja a halála előtt, illetve Brutus, majd Antonius gyászbeszéde – ez a semleges, valójában minden költőiséget nélkülöző hangnem, a hétköznapi, bár választékos stílus a mű kortársi karakterét mutatja. S ha a jelmez leginkább öltöny (márpedig az), hát máris itt és most írta Shakespeare a Julius Caesart.

Az előadás

Stohl András, Hegedűs D. Géza és Herczeg Adrienn
Stohl András, Hegedűs D. Géza és Herczeg Adrienn

Az előadás is transzparens; összeforr a szöveggel, sokszor a fontos mondatok töltik ki a teret, és az értelmes, telített mondás adja a hitelességet. Ami a figurákat illeti, Shakespeare csak a főszereplőkkel volt kegyes: háromdimenziós karaktere csak Caesarnak, Brutusnak, Cassiusnak és Antoniusnak van. A többiek jelleme az a dramaturgiai szerep, amelyet az összeesküvésben, illetve a főszereplők mellett játszanak.

Ennek persze vannak negatív következményei. Elsőként az, hogy a színészi alakításokban nagy a szakadék a főszereplők és a kisebb szerepeket játszók közt; utóbbiak közt akadnak néhányan, akiknek egy-egy sikerült pillanatot azért köszönhet az előadás, de a legtöbben nemigen képesek arcot varázsolni a figurára.

Egy-egy jelenet erejéig persze szinte bárki lehet főszereplő. Mindjárt az elején például Gados Béla, aki a foltozóvarga, vagyis a cipész szerepében egy hosszú percig egyedül néz farkasszemet a közönséggel: tüntet. A kezében tábla – a felirat rajta: éljen –, és tartásán, tekintetén félelem és mély tanácstalanság látszik. Szakadt munkásruhája – melyet a rátámadó hivatalosok ünneplőnek neveznek – csak tetézi a nyomorult és kiszolgáltatott kisember portréját. A nép egy tagja ő – itt nép nélkül, magányosan, és ez is elég beszédes.

Brutust szereti és tiszteli, Antoniust tán csak tiszteli Shakespeare – Alföldi őket kettejüket állítja az önazonos, markáns profilú politikus pozíciójába. Brutus moralista – „Bár odaférnénk Caesar szelleméhez, /A test felkoncolása nélkül! Sajnos / Vérét kell ontanunk.”, mondja az összeesküvőknek, akik, élükön Cassiusszal, Antoniust is megölnék. Majd a népnek, a gyilkosság után:Nem Caesart szerettem kevésbé, hanem Rómát jobban”. Brutusban kódolva van a tragikus bukás, hiszen nem a hatalomvágy hajtja és motiválja, csak az igazságérzet. Márpedig a forradalmi helyzet, a cselekvés forrpontja nem tűri az árnyalt gondolkodást, még kevésbé a dilemmát. Brutus ugyan meg van győződve saját igazáról, mélyen és őszintén hiszi, hogy a köztársaságot meg kell menteni a nagyravágyás és hataloméhség diktatúrájától, de egyszerűen nincsen ínyére az ölés. László Zsolt alakításában ez a töprengés-vívódás dominál, aztán amikor a kényszerpálya működteti a figurát – a csata idején –, már csak sodródik elkerülhetetlen végzete felé. De ő a dráma „feddhetetlen embere”, mint ezt Antonius oly refrénszerűen ismétli gyászbeszédében – igaz, gúnyosan, de ettől még igaz.

Cassius egyszerűbb képlet: a macher. Caesar éles szemét dicséri, amikor ezt mondja róla: „Félni nem félek: / Ha e névvel a félelmet magamnak / Megengedhetném, egy embert kerülnék, / A túl száraz Cassiust. Sokat olvas, / Nagy megfigyelő, és egészen jól / Átlát az embereken. Színházat / Nem néz, mint te; zenét nem hallgat. / Ritkán mosolyog, s ha mégis, az olyan, / Mintha csak gúnyolódna önmagán, / Hogy ő akármin mosolyogni tud. / Az ilyeneknek nyugtuk nincs soha, / Amíg látják, hogy van náluk nagyobb. / Ezért ez a fajta igen veszélyes.” Cassius az összeesküvés motorja; elszánt és hataloméhes, ugyanakkor – Brutusszal például – simulékony, hízelgő, ki- és megegyezni kész. Hevér Gábor alakításában sok az ismerős vonás; a felszíni határozottság, sértődékenység, a karakter labilitása mély belső frusztrációt takar: Cassius Caesar kegyeiből való kivetettségét.

Aztán ott van Antonius, Caesar jóbarátja, hű kegyence, akit őszintén megráz Caesar halála. Tisztességes ember, aki Shakespeare-nél tesz ugyan egy kanyart a túlélés felé, de ez a momentum Alföldi rendezéséből – pontosabban inkább Stohl András alakításából – kimarad. Mielőtt Antonius fölbukkan Caesar holtteste mellett, szolgájával megüzeni: „Ha Brutus kezeskedik, hogy Antoniust / Nem bántják, ha eljön, s meggyőzik arról, / Hogy Caesar mért is érdemelt halált, / Úgy Antonius nem szereti jobban / A holt Caesart az élő Brutusnál, / Mi több, követi Brutust e nem járt, / Veszélyes és kockázatos uton / Hűségesen.” De Stohl Antoniusa belép, és magában máris bosszút esküszik: a véres kezek szorongatása nem a barátság, hanem az eltökélt bosszú gesztusa.

Az előtérben: László Zsolt
Az előtérben: László Zsolt

Caesar öntelt, egy szakadt fürdőköpenyben, viseltes pólóban, otthon, a tévé előtt is a világ ura, de például a feleségét szereti, Antoniust szereti – egyáltalán: a feltétlen híveit szereti. Hegedűs D. Géza játéka mutat némi rokonságot a Revizor polgármesterével (aki más léptékben ugyan, de szintén egy kisvilág ura), mert nagyon tudja, hogy ezt a zsigerileg kétosztatú hatalmasságot hogyan kell érzékileg megjeleníteni. Szuszogása, megtorpanása, határozottsága, vagyis mind pitiáner, mind pedig nagyszabású megnyilvánulásai szorosan tapadnak egyetlen figurához. Momumentálissá a halálában nő: a ravatalon fekve bocsátja a káosz cunamiját az országra.

Amely tévén nézi az egészet, s a tévé előtt ülve, sört iszogatva, zabálva és cigizve hullámzik át a zsarnok gyűlöletétől a zsarnok gyilkosainak gyűlöletébe. Brutus televíziós beszéde hatásos és meggyőző, mindaddig, míg Antonius ügyesen, szinte észrevétlenül meg nem fordítja a közhangulatot. A gesztus pucér – s ha valaki áthallásokban utazik, hát egyenesen lesújtó: alig néhány jól megválasztott retorikai szólam elég a pálforduláshoz. Az előadás egyik csúcspontja ez, melynek rendezői találata az a pont, amikor Antonius kilép a tévé képernyőjéről, elénk, a színpadra. Mert a cél a mi meggyőzésünk.

Aztán a háború: Brutus és Cassius az egyik, Antonius és Octavius, a frissen szerzett szövetséges (aki úgy bukkan elő a semmiből, mint az ifjú Fortinbras a Hamletben) a másik oldalon. Ám az oldalak sem egységesek. Brutus és Cassius konfliktusa még úgy ahogy feloldódik egy utolsó beszélgetésben a halál előtt, de Antonius csak ezután, a Philippinél vívott csata végeztével szembesül a realitással: amikor a néphez intézi Caesart dicsőítő szónoklatát, az új-undok nyikhaj Octavius az ő lenyalt hajával, sima öltönyében egyszerűen eléje áll, s szavait megismételve elfoglalja a helyét.

Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt
Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt

Az előadásban látjuk, hogy számos színész küzd azért, hogy szerepéből a pillanatnyi jelenlétben figurát csináljon. Fesztbaum Bélának Casca szerepében például sikerül, Harkányi Endre és Venczel Vera a jós és felesége szerepében úgy jelennek meg, hogy lassú vonulásuk nemcsak baljós, de felejthetetlen is, Rajhona Ádám úgy somfordál el kezében pogácsával a gyilkosság elől, mint a nép maga a cselekvés elől. Aztán másoknak nem sikerül – ők a tömeg, alkatrészei az előadásnak. És olykor megbicsaklik a dekonstruált részek újbóli összeillesztése is: az ömlő esőben az összeesküvés-jelenet látványos ugyan, de kiszámítottsága a szöveg fölé nyomul; és a már Shakespeare által is hevenyészetten fölskiccelt nőalakok sem tudnak súlyosak lenni.

Hanem a csata súlyos - és mindenki meghal benne. Hosszan rohangálnak fel s alá, keresztbe és kasul a katonák a színpadon, mindenki egyre fáradtabb, egyre szakadtabb és egyre véresebb. Hosszan, mondom – a kliptempóhoz szokott nézők számára talán unalmasan is. De hogy van-e még jelentése az unalmon túl a hosszúságnak, amikor az erő és a lelkesedés fogytával tűnni látszik a magasztosnak hitt cél, és senki nem tudja, hogy a puszta életén kívül mi hajtja még – nos, ehhez idő kell, ismétlődés kell, némi monotónia, hogy meglássuk: a lépcső tetején makulátlan külsővel már ott áll az új uralkodó, akinek az egész semmiség, potomság. A szimbolikus történelmi jelentőséggel bíró Egmont-nyitány kevéssé slágerszerű taktusai kísérik az utolsó jelenetet, mígnem a lezuhanó függönnyel egyszerre harsan föl a közismert motívum – a kitartott végbe zúg bele a taps.
Szerző: Csáki Judit
Író:  Shakespeare,  Cím:  Julius Caesar,  Fordító:  Forgách András,  Fekete Ádám,  Fordítói konzultáns:  Vörös Róbert,  Díszlettervező:  Menczel Róbert,  Jelmeztervező:  Szlávik Juli,  Szcenika:  Krisztiáni István,  Világítás:  Csontos Balázs,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Szereplők:  Hegedűs D. Géza,  Herczeg Adrienn,  Stohl András,  László Zsolt m.v.,  Varju Kálmán,  Hevér Gábor,  Járó Zsuzsa,  Fesztbaum Béla,  Csőre Gábor,  Józan László,  Rajhona Ádám,  Telekes Péter,  Karácsonyi Zoltán,  Harkányi Endre,  Venczel Vera,  Gados Béla,  Lajos András,  Gere Dénes Ákos,  Lázár Balázs,  Fábián Szabolcs e.h.,  Fehér Balázs Benő,  Csapó Attila e.h.,  Papp Dániel,  Leisen Antal