Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

GO MARKO GO!

Boban & Marko Marković Orkestar / A Zene Ünnepe – Múzeumok Éjszakája
2008. jún. 22.
Gyönyörű, tiszta éjszaka, sehol egy felhő, még éjfélkor is huszonhat fokot mutat a hőmérő a Millenárison Szent Iván éjjelén – vajon mi magyarázza, hogy Boban és Marko Marković zenekara mégis a Teátrum zsúfolt, kénköves poklában kényszerül zenélni? KOVÁCS BÁLINT CIKKE.

S a fenti kérdés korántsem csak a finnyás néző privát fájdalma – már ha feltételezzük, hogy a koncertek mindenkori szervezői azt szeretnék, sokan vegyenek részt rendezvényeiken. Ez esetben ugyanis fájó élmény lehetett látniuk a rosszul hangosított vagy talán eleve rossz akusztikájú, teletömött és alig szellőztetett, hátrébbról igen gyatra vizuális élményt biztosító Teátrumból egy idő után sokkal inkább kifelé, mintsem befelé áramló tömegeket. Kifelé, egyenest bele a Napforduló, a Múzeumok és Zene éjszakájába.

Múzeumok éjszakája - Millenáris. Szkárossy Zsuzsa felvétele
Múzeumok éjszakája – Millenáris. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Mert a múzeumok remek éjjelén világszerte más ünnepet is ülnek a kultúra fogyasztói: a Zenéét, amely eleinte „csak” Európa-szerte volt nagy és főként hangos esemény, de mára már Libanonban is programokkal köszöntik a legrövidebb éjszakát. S ahány ház, annyi szokás: Párizsban például egyfajta Sziget Fesztivállá változik az egész, kétmilliós belváros, egyszerre szól több száz koncerten a muzsika, minden kocsma és étterem nyitott ajtókkal várja a várost ellepő fiatalokat és idősebbeket, és még hosszan lehetne sorolni. Nálunk pedig, nos, kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább…

Budapesten tehát a Múzeumok Éjszakájából derekasan részt vállaló Millenáris vette magára a terhét annak, hogy gondoskodik néhány koncertről, melyek közül a legnagyobbat Boban Marković és fia, Marko zenekarával próbáltak dobni. Az pedig már igazán legyen a mi gondunk, ha ettől – tudván, hogy az Orkestar kis túlzással többet játszik Magyarországon (legtöbbször ráadásul ingyen), mint Korda Gyuri bácsi – még nem esünk hanyatt. A tömött teremben pedig ugyebár nem is tudnánk.

Pedig lenne mitől – de itt most korántsem valami hatalmas dicséretről van szó: az infernális, a legtöbb metálkoncertet (no és persze a nézőket) simán földbe döngölő hangerőről beszélünk mindössze. Az ilyesmi pedig nem tesz jót a zenének (sem), és akkor még nem is említettük azt a zenetanári alapvetést, hogy a magas decibelszám általában a vele arányosan magas hibaarány palástolására hivatott. Nem is kell említeni – hibákat nem lelünk, a koncert mindvégig korrekt. Legfeljebb valamivel több lélek szorulhatott volna még belé.

Boban Markovic
Boban Markovic

Pedig úgy tűnt, próbálkoznak ezzel is, elsősorban az ifjú üdvöske, Marko Marković, aki immáron apja mellett fújja „második első” trombitásként, két lépéssel a tizenegy további fúvós és ütős előtt – mind szó szerint, mind metaforikusan; de a közönséggel ő sem igen kommunikál, csak látszik rajta, élvezi a zenét. Azt pedig ki-ki döntse el maga, mennyi ebben a póz, mennyi a bizonyítási vágy, s mennyi az őszinteség, netán az ifjonti, idővel csillapulandó hevület. Nem lehet mindenesetre azt mondani, hogy ártana a második frontember a zenekarnak, zeneileg legalábbis semmiképp, hiszen Marko, olybá tűnik, nem csak apja, de a sors kegyeltje is: épp annyi tehetség szorult belé, amennyi ahhoz kell, hogy annak idején átvegye majd a stafétabotot. De ez csak a koncert tapasztalata – melyen szerencsére korántsem próbálkoztak a legutóbbi, Go Marko Go! című lemez újsütetű vonalának erőltetésével; mindenki jobban is járt így.

Zeneileg nem árt tehát semmit a fiú az apa zenekarának, írtuk feljebb – ám talán megengedhető valamivel több szigor, ha egyéb témákról ejtünk szót. Így például megvan annak is az esélye, hogy az a bizonyos lélek azért hiányzott olyannyira – legalábbis a koncert jelentős hányadában: a legvégén rendben volt minden, de hát ha egy egymást követő Ederlezi és egy Bubamara repríz sem árasztana olyan hangulatot, amilyet elvárunk ettől az igazán átmozgató balkáni muzsikától, akkor tényleg rendkívül nagy bajokról lenne szó –, mert Boban visszahúzódott kissé fia mellől, Marko viszont még nem elég érett ahhoz, hogy hátára vegye testesebb apja minden feladatát. S a kettejük hosszas stafétabot-cseréje körüli cirkusz sem tesz jót az imázsnak – elég, ha csak a harmatgyönge, sőt néhol kínos Guca! című minapi filmre gondolunk, amely cigány-fehér Rómeó és Júlia-parafrázis főszereplője Marko Marković, s amely implicit módon maga sem szól másról, mint ezen (stafétabotos) aktusról.

De mindettől eltekintve, a zene sem adott okot azért a maradéktalan kielégülésre (I can’t get no satisfaction, hallottuk ezt már). Hakninak talán nem neveznénk, de tán még mindig illetnénk e jelzővel az ünnepi fellépést, mint a balkáni rézfúvósok briliáns bemutatójának, amelyen mindenki újra felidézheti, miért is szereti oly nagyon ezt a stílust… Érthetetlen például az, miért is jutott nagyjából öt instrumentális szerzeményre egy énekkel megtámogatott, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlan a közönség reakciója egy ilyen és mondjuk egy Mesecina után – na meg az is bír némi jelentőséggel, hogy a ráadás utolsó számaként játszott Ederlezire vajon hogyan is fért be mindaz az embertömeg, amely visszarohant még egy utolsó táncra?

Hát úgy, hogy addigra félházzá apadt a kezdeti zsúfolt konzerves doboz.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek