A mindenség elmélete
2015.01.22.

Újabb szokásos, Oscarra pozícionált dolgozat, melyből egyáltalán nem derül ki, mi teszi Stephen Hawkingot Stephen Hawkinggá. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

James Marsh (A király, Ember a magasban, Project Nim) rendezésének nemes célja elviekben az lett volna, hogy a tudományban járatlan mozinéző is rádöbbenjen, miért is olyan nagy volumenűek Hawking teóriái, illetve mi tesz egy rokkant zsenit szellemi óriássá? Miért állíthatjuk, hogy a testi fogyatékosságot végül túlnövi az intelligencia? Noha A mindenség elmélete olykor próbál érdemleges választ adni az utolsó felvetésre, összességében nagy hiányérzetet keltő, végtelenül üres celluloid-fogalmazvány marad – a hawkingi, máig rejtélyes mindenség, vég nélküliség a totális érdektelenség szinonimája lesz két órára.

Első látásra sem kínál többet ez a film annál, mint amit a PR-anyagok (például az imdb.com főoldalát kis időre beterítő jelenetfotó) sugallnak. Csupán egy a menetrendszerűen ősszel, télen filmszínházakba küldött presztízsmozik közül, amelyek inkább egész estés szoboravatások, a dicső híres ember életnagyságú mását fényesre suvickoló vászon-hozsannák. A mindenség elmélete ilyen rangban nem is növi ki a betegségekkel foglalkozó melodrámák (weepie-k), zseniknek mementót állító önéletrajzi darabok (biopicek) kliséit: a direktor jószerivel beéri Hawking életútjának tollbamondásával, a fontos állomások iskolás sorolásával, ám fáradozásai közben semmilyen átütő erőt nem érezni. 

Pusztán egy unalmas rutinmunka kockái peregnek, amely ideje zömében abszolút nem áll másból, mint az újabb tudományos felfedezést váltó újabb magánéleti betétek ismétléséből. Így Marsh az ún. magánéletfilmek kanyarjait sem veszi jól – noha örökké Stephen és hitvese, Jane vonulnak át a színen, és a film működhetne a „minden sikeres férfi mögött ott egy nő” dramaturgia jeles példányaként, a készítőknek csupán tantételekre futja. Gondoljunk a 3 évvel ezelőtti Hitchcockra: míg az a sztori egy pionír brit mozimágus csetlés-botlásán át bizonyította a fenti idézetet, így avanzsálva langyos zsenitörténetté/magánéletművé, addig A mindenség elmélete kvázi angol tudósnyelven regél el egy ugyancsak bicsakló, jobbára hatástalan géniuszmesét/románcot. Röviden: James Marsh drámája 2014 Hitchcockja filmrendező helyett elméleti fizikussal. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
High concept-recepttel akad dolgunk: jóllehet, az aranyszobor-kedvenc mozikat előszeretettel nevezik midcultoknak, a mostani alkotás szégyentelenül mainstream mozi. Unalomig ismert valamennyi panelje, zsebkendőpusztításra szánt epizódjain könnyezhet a publikum, a fekete lyukról, Istenről, az időről szóló elméletekre pedig bólinthatunk, nyugtázhatjuk, rendkívül lényeges teóriák hangzanak el – mi több, A mindenség elmélete több lényegi ponton didaxisba teker át (kérdésre adhat okot, miért kellene okvetlenül definiálni a Mindent, amit Hawking kutat), főalakjai a kamerába böfögik nagy fordulópontjaikat. Tipikusan ilyen Stephen Hawking választása, mely szerint disszertációját az Időről írja. A probléma csupán az, hogy James Marsh egy pillanatig sem szerzői darabot készít visszafogott jellemábrázolással, hanem közhelyes biopicet szappanoperákba illő típusfigurákkal, így valamennyi karakter nagy horderejű revelációi nem többek Paolo Coelho egy-egy szentenciájánál. 

Lényegében ugyanez veszi el az erejét a házastársi szálnak: hiába jönne létre egy szerelmi háromszög Hawking, a fizikus, Jane, az irodalmár, és Jonathan, a templomi zongorista között, ha Marsh nem béleli ki a perceket valódi drámával, képtelen visszafogott stílben rendezni, és sehová nem tartó diskurzusokkal ágyaz meg a trió viszonyrendszerének. Mi több, A mindenség elmélete korántsem eleganciát nélkülöző hangütése révén válik totálisan felejthetővé. Voltaképpen minden pillanata szenvedélymentes, gépies, létidegen. A rendező és írópartnere nem hozzák közelebb sem az íróasztalon papírra vetett felfedezéseket, sem Hawking neuromotoros kórjának riasztó folyományait, de a hendikeppet lebíró nagy lamúr ideájával is adósak maradnak. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Nagyobb bajok is roggyantják az élményt: már-már szótári illusztráció az unalmas, semmire nem törekvő rendezés, az ötlettelen színészvezetés (hiába nominálhatják Oscarra a fizikust játszó Eddie Redmayne-t vagy a nejét alakító Felicity Jonest, egyáltalán nem fűződik hozzájuk kiemelkedő teljesítmény, jelölésük inkább a „fontos” témának szól), netán az ide-oda ugráló cselekményszövés. Egyszer a fizikust látni munka közben, másszor Hawking magánemberként vacsorázik, diskurál, Marsh viszont ügyet sem vet az átmenetekre, indokolatlanul csapong. A narratíva, jelesül a házasság szála, majd a fizikai áttörésről tudósító jelenetek ekképpen hullnak atomjaikra. Néha pedig, amikor a fiatal, szmokingos cambridge-i hallgató az UV-sugarak emlegetésével próbálja elnyerni az álomlány szívét, szájbarágós morfondírozások jönnek, egy alkalommal színes-szagos, túldíszített operatőri munkával – Az ajánlat gyilkos ösztönökkel dúsított pokoli hőségét vagy Az üldözött lélekromboló, identitásölő ridegségét kamerára vevő Benoit Delhomme jelen esetben akkor is „tucatfényképész”, ha gőzölgő kádat, ürességtől kongó folyosót, pompázatos egyetemi bált pásztáz. Az olyan sablonokat pedig, mint a Wagnert hallgató zseni képe, netán a házi feladatot seperc alatt körmölő Hawking epizódja, melyek könnyen megeshettek a való életben, gyorsan maga alá passzírozza a jellegtelenség réme pár elnéző mosolygás formájában. 

Iróniája üdvös is volna („Fizikusként lettem világhírű, nem rocksztárként.”, „Turner az esőn áztatta a festményeit.”), ám a fanyar angol humornak kár örvendeni, túl rövidek az ilyen momentumok, sőt jószerivel ki is potyogtak a filmből – amik bennmaradtak, zavaróan felszínesek, tévéfilmbe valóan hatástalanok, átélhetetlenek. Az Egy csodálatos elmével (skizofrén matematikus) vagy az Irisszel (irodalmárfejedelem hamvas leányzóként és öregasszonyként) fémjelzett zseni-ciklus ügyeletes felvonása hozzásimul fénylő díjakért készített, cseppet sem kimagasló társaihoz. Felavatták a Hawking Mozgóképes Emlékművet, gyönyörűen kifényezték, ám a celluloid-emlékmű szoborszerűen merev, és bosszantóan nincs benne szív vagy lélek.
Szerző: Szabó Ádám
Cím:  A mindenség elmélete,  Rendező:  James Marsh,  Forgatókönyvíró:  Anthony McCarten,  Zeneszerző:  Jóhann G. Jóhannsson,  Operatőr:  Benoit Delhomme,  Vágó:  Jinx Godfrey,  Szereplők:  Eddie Redmayne, Felicity Jones, Charlie Cox, Harry Lloyd, Enzo Cilenti, David Thewlis, Emily Watson