Urbán András: Újvidék nagyon izgalmas hely, de legalább annyira izgalmas az a róla alkotott képzet, hogy multikulturális, polgári vidék. Pár évvel ezelőtt a szerb radikális párt nyerte meg a választásokat. A létezés mítosza egyben a konfliktus forrása is: létezik-e valójában? Az én generációm, akik Jugoszláviában nőttünk fel, ott szocializálódtunk, dolgokat úgy élünk meg, mintha még léteznének. Számomra fontos volt ennek a képmutatásnak a levetkőztetése. Az érdekelt, hogy Újvidékkel egy kisebbségi prizmán keresztül foglalkozzak, hiszen a Kosztolányi Dezső Színház eleve kisebbségi színháza a városnak. A színészek, akikkel dolgozom, autentikus figurái, polgárai ennek a közegnek.

UA: Az igen és a nem egyszerre igaz. Létezett egy Újvidék, ami tartományi főváros volt, az Ex-Jugoszláviában külön státusszal bírt. A nyolcvanas években a konceptuális művészet fontos városa volt. Sok szabad történés kötődik hozzá, mint az Új Symposion vagy a vajdasági magyar irodalom koncentrált helye. Voltak időszakok, amikor nyitottabb, liberálisabb gondolkodás jöhetett ott létre. Ugyanakkor paraván is volt. Éppen Végel László ír arról esszéiben, hogy kirakat-szerepe volt. Igen, de ebben a kirakatban szabadon lehetett élni.

 

Ha a város elmúlt száz évének multietnikus összetételét figyeljük, nagyon érdekes, hogy száz évvel ezelőtt, az akkor harmincötezres lélekszámú városban tizenkétezer magyar élt. A ma négyszázezres Újvidéken hivatalosan ugyanennyien élnek. A Neoplantát rendezve jöttem rá, hogy igazából mindig a kisebbségeket tartották szeparatista erőknek, miközben a kisebbségek őrizték leginkább a jugoszláv identitást. Ez adott számukra egyfajta szabadságot, biztonságot.

UA: Folyamatosan követtük az akkori jugoszláv színházat, azon nevelkedtem. Huszonéves voltam a délszláv háború kitörésekor. Mire felnőttünk s eljutottunk az akkori kulturális térben az „ígéret földjére”, addigra mindaz szétesett, nyilatkoztam erről akkoriban, mert jó mondatnak éreztem. A Neoplanta rendezésekor valóságként idéződött fel újra ez. Jugoszlávia szétesése után a kis nemzeteknek nem maradt hazája. A sehova-nem-tartozás identitása a miénk. Nem Jugo-nosztalgiázom. Egészséges kommunikációt próbálok kiépíteni a körülöttünk lévő országok művészeivel. Fontos, hogy a számomra meghatározó hatások onnan jöttek. 

UA: 1993-2000 között volt, de hazugság lenne azt gondolnom erre az ifjúkori szünetemre, hogy politikai döntés, demonstráció lett volna. Nagyon nehezen viseltem azokat az éveket. Depressziós voltam. Úgy éreztem, nem tudok a színházi létben tovább maradni. Barátaim, munkatársaim elmentek külföldre. Én hazamentem Zentára a szüleimhez, ott éltem pár évig. Rossz, hogy kiestek évek, de nem sajnálom. Olyan körülmények voltak, hogy nem lehetett dolgozni. 

UA: Számomra a kilencvenes évek nem erről szólt. Szülővárosom, Zenta, ettől mentes volt. A Turbo Paradiso című előadásomban kezdtem ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, kimondani dolgokat, eljutni addig a határig, hogy mit lehet megkérdezni. Tudatosítani a helyzetet. A szerb jobboldali kritika azzal támadott, hogy milyen alapon kritizálom a szerb valóságot. Miért nem jövök akkor Magyarországra? Szerb állampolgár vagyok, akinek ugyanolyan jogai vannak! Jogom van kritizálni, alakítani az országot.

UA: A háború kitörésekor jelentkeztem az Akadémia rendezői szakára. Örültem, hogy dolgozhattam. Még mielőtt a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója lettem (2006), gondolkodtam róla, hogy Magyarországra jövök, és független színházat csinálok, de nem a szerbek elől menekültem volna. Nem erkölcsi döntés volt a maradás. Bár elvágyódás sokszor volt bennem, mindig ott volt dolgom. 

UA: Az előadásoknak egy közös pontjuk van, a költészet. A költészet őszinte, sokszor fáj. Sokan ezt a keménységet a délszláv háborúval, annak előszelével magyarázzák, holott előtte is ez jellemzett. Nem biztos, hogy ahhoz sok köze van. Nyelv, amelynek nyilván van egy provokatív vonala is. Eszköztár. Azt keresem, hogy igaz, élő színházat csináljak, ami nem feltétlenül a tradicionális színházi kódrendszerre épül. Olyan színházi nyelvet használok, amelynek a fizikai expresszivitáshoz is köze van.

UA: Nagyon fontosak voltak az újvidéki történések, Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Sziveri János személye. Bár éppen a vajdasági színházban nehéz ennek a fajta színháznak a gyökereit, identifikációs pontjait felfedezni. Inkább kötődöm a performanszhoz, az akciósokhoz. Ha távolról is, de követtük a BITEF Fesztivált (Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál). Akár egy fotó is hatással volt rám. Zentán úgy kezdtünk színházzal foglalkozni, hogy nem érdekelt minket az akkori kőszínház. Bár léteztek független csoportok is akkor Szabadkán, de nem érdekelt a drámai színjátszás, a népszínház-produkciók.

UA: Huszonévvel ezelőtt rendeztem Hamletet és Woyzecket is. Averzióm a drámákkal van, hogy két ember beszélgetésén keresztül kell elmondani a történetet. A Bánk bánt erőteljesen meghúztuk és épültek bele olyan jelenetek, amelyeket hasonlóan a Neoplanta előadáshoz, a színészekkel közösen írtunk bele. A hazaszeretet, az identitás, a magyar legalizmus, a királyhoz való ragaszkodás kérdéskörét akartuk körüljárni.

UA: Ha Újvidékről, a város történetéről beszélünk, akkor fontos momentum, hogy az egy identitás. Nem államban, lokalitásban élünk. A városnak, a benne élő embereknek saját identitása van. A nacionalista ideológia éppen ezt az önazonosságot próbálja szétzúzni. Ez történt Szerbiában. A Neoplanta előadás nem a Végel-regény adaptációja vagy dramatizációja, elég önkényesen nyúltunk hozzá Gyarmati Katával. S bár az elhangzó szöveg nyolcvan százaléka Végel Lászlóé, olyan montázsolással írtuk át, ahogy ebben a formájában a regényben nem létezik. Fontos, hogy a szerző eszmeisége, idézőjelbe tett mondatai, a szellemisége megmaradjon. Végel jó partner volt ehhez, bizalmat szavazott.

UA: Olyan családban élek, ahol nem irredenta, szeparatista, nacionalista szellemiséget kaptam, de magyar identitással neveltek a szüleim. Tudtam sok gaztettről, a tisztogatásokról, így számomra ez nem volt akkora felismerés. Foglalkozom ezekkel a témákkal is, de nem vagyok történész. Ám a történelmi tény nem arra szolgál, hogy a jobb- vagy a baloldal egymás számlájára irkáljon fel dolgokat. Végel László, ahogy fogalmaz, nem történelmi regényt írt, hanem regényt a történelemről. A Neoplanta előadás Újvidék XX. századi történéseit emeli ki. Az érdekes, hogyan reagál a közönség a múlt kérdéseire. 

UA: A Neoplanta friss előadás, egyelőre ebben a térségben, Montenegróban, Szlovéniában, Romániában mutattuk be. Az egyes helyszíneken másra érzékeny a közönség. Az előadásnak egyik fontos momentuma az, amikor megszüntetik a Vajdaság autonómiáját, hiszen sokan ettől a pillanattól, az alkotmányos rend felbomlásától eredeztetik a háborút. Ez valószínűleg mindenkiben valami hasonlót vált ki, de az egyes multikulturális közegekben az emberek nagyon gyorsan felismerik saját kártételeiket, kisebbség-többség viszonyaikat, ami azért fontos, mert mindenhol jelen van.

UA: A hatásmechanizmus része, de a provokáció is úgy működik, hogy valamiféle igazságot hordoz. Nem önmagáért való. Amikor színházat csinálok, azon zakatolok, mitől lesz az. A színházi valóságot kutatom, ez izgat. Egyre kevésbé az íróasztalnál találom ki az egyes jeleneteket, a színházban szenvedem meg ezeket az utakat.

UA: A Neoplantát optimista előadásnak tartom. Szól arról a lehetőségről, hogy ne így legyen. Azokról az emberekről, akiknek egy térséghez kötődő identitásuk van. Hadseregek vonulnak át felettünk, változik az ország neve, de az ember ugyanabban az utcában éli le az életét.